Perselus Piton a nappali foszladozó kanapéján üldögélt, kezében egy öt évvel korábbi bájitaltani évkönyvet szorongatott. Nem olvasta, nem is nagyon tudta volna, a szoba félhomályában alig lehetett látni a betűket, csupán kezében tartotta és mereven bámult maga elé.

Két hete szabadult és sehogy sem találta a helyét.

Ledobta a folyóiratot, felállt, lassú léptekkel – mint aki nem is figyel rá, mit csinál - az ablakhoz sétált. A kilátás egészen más volt, mint azelőtt, a hatalmas kémény, mely az egész városka borús hangulatát megalapozta, már rég nem állt, a burjánzó gazokkal benőtt hátsó kerten keresztül most egy benzinkút narancsszínű fényei látszottak.

Az ablaküvegben sötét árnyként tükröződött saját képmása, a látványtól önkéntelenül is összerezzent. Haja ugyanolyan ébenfekete volt, mint régen, egyetlen ősz szálat sem lehetett találni benne, arcát sem öregítették ráncok, mintha megállt volna felette az idő, egy kortalan fekete lénnyé vált volna.

Hiszen semmi sem úgy alakult, ahogy szerette volna, ahogy valamikor, a nagyon távoli múltban ennek a rideg háznak egyik emeleti szobájában álomba sírva magát elképzelte.

Olyan messzinek tűnt a gyerekkora, hogy talán nem is létezett soha. És azt kívánta, bárcsak a felnőttkora sem létezett volna. Nem így akarta. Biztos volt benne, hogy végül ő is meghal, meg szeretett volna halni, de a sors furcsa játéka élni hagyta. Már ha életnek lehet nevezni azt, ami a világ legnagyobb mágusának és legjobb emberének gyilkosának osztályrésze. Vagy legalább kapott volna valami szörnyű, fájdalmas, kínokkal gyötrő büntetést, de tizenkét év Azkabanban nem jelentett semmit. Csupán mérhetetlen unalmat és önutálatot.

És a legrosszabb az volt, hogy a Főnix rendjének életben maradt tagjai végül mellé álltak, mellette tanúskodtak, és megbocsátottak. De mit ér az egész, az enyhe ítélet, ha ő soha, de soha nem tud megbocsátani magának?

Már megint ide futottak ki a gondolatai – borzongott meg és elfordult az ablaktól, néhány tétova lépést téve a kanapé felé.

Ebben a házban sem jobb, mint Azkabanban – futott át agyán. Mióta itthon volt, alig tette ki a lábát az épületből, csak az utca sarkán lévő mugli élelmiszerboltot látogatta, de igyekezett nem érintkezni a pakisztáni eladófiúval és kifejezetten megrémítette a termetes, feketebőrű pénztároslány, aki hajlamos volt rámosolyogni. Egyszer ellátogatott az Abszol útra is, feltölteni bájitalokhoz szükséges készleteit, de gondosan ügyelt, hogy véletlenül se ismerje fel senki. Maga sem értette, miért fontos mindez, hiszen kizárólag saját használatra kotyvaszthat bármit, már senkinek sincs szüksége a főzeteire. És senkinek sincs szüksége rá.

Vagyis…

Halk kopogás hallatszott.

Nem volt kétsége a látogató kiléte felől, arról viszont sokkal inkább, hogyan érez iránta. Hiszen gyűlölte iskolás koruk óta! Mégis, mintha láthatatlan kezek összefonták volna a sorsukat, nem bírtak szabadulni egymástól, útjaik folyamatosan keresztezték egymást és rákényszerültek egymás segítségére. Nem, nem kedvelte meg a másikat, de hát kit is kedvelt ő egyáltalán? Azonban minden utálat ellenére egy kétségbeesett pillanatában megbízott benne, csak benne, és ez a gyengeség fosztotta meg az életfogytig tartó rabságától, vagy a száműzetéstől, vagy valami más, méltóbb büntetéstől.

És az elmúlt tizenkét év Bájitaltani Szemle évkönyvei is felkavarták, melyeket a lakásban talált, mikor visszatért. Egyszerre töltötte el valami szokatlan, jóleső érzés és az őrült düh, amiért a másik a maga módján törődött vele. Miért nem hagyja békén? Miért foglalkozik vele? Szánalomból? Ez számára több volt, mint megalázó.

- Mit akarsz?! – förmedt rá az utcán várakozó férfira, amint kinyitotta az ajtót, de egy pillanatra visszahőkölt. Remus Lupin sokat változott.

Haja teljesen ősz volt, arcát ráncok tarkították, szeme sarkában összefutottak a barázdák, ahogy haloványan elmosolyodott. De ezek nem egy megtört ember ráncai voltak, hanem egy kiegyensúlyozott, sőt, talán boldog férfié.

- Szervusz, Perselus. – köszönt rá.

Piton egy hosszú pillanatig csak bámulta vendégét, agyában cikáztak a gondolatok. Lupin jól néz ki. Hirtelen tudni akarta mi történt vele azóta, mióta a Wizengamot tárgyalásáról kiutasították, mert vérfarkasként nem tanúskodhatott. És elöntötte a vágy, hogy a többiek sorsáról is értesüljön, McGalagonyról, a rendről, az iskoláról, volt tanártársairól, sőt diákjairól is, nem azért mert különösebben szerette volna őket, de ahogy a férfi belépett a házba megcsapta az élet érzése és egyszerre kíváncsi lett a világra. A kimondatlan kérdések láthatatlan denevérrajként repdestek körülötte, de végül nem szólt semmit.

- Örülök, hogy kiszabadultál – mondta Lupin, ahogy körülnézett a szobában és újra elmosolyodott, amikor észrevette a Bájitaltani Szemle évkönyvének néhány, agyonjelölgetett példányát az asztalon. Pitonban ennek láttán újra fellángolt az indulat.

- Mégis mi a fenét akarsz itt?! Jöttél játszani az irgalmas szamaritánust?!

- Nem. Üzleti ügyben jöttem – felelte a legnagyobb egyszerűséggel. – Szeretnélek megkérni, vagyis felfogadni, hogy készítsd el nekem minden hónapban a farakasölőfű főzetet.

Piton összehúzott szemöldökkel vizsgálta a másik arcát. Mióta van Lupinnak pénze? Most, hogy jobban megnézte, talárja nem volt annyira kopott és agyonhordott, mint régebben, de nem is látszott igazán újnak, vagy túl jó minőségűnek sem. Talán a Potter gyerek hagyott rá valamit…

- Miből gondolod, hogy nem felejtettem el a bájitalfőzést? – kérdezte ellenségesen, és semmi pénzért nem vallotta volna be, hogy a napi agygyakorlatainak egyik legfontosabb részét képezte a farkasőlőfű főzet receptjének átismétlése.

- Biztos vagyok benne, hogy nem felejtetted el.

- És miért engem kérsz meg rá?

- Mást nem ismerek, aki rendesen meg bírja főzni. A Szent Mungóban lehetett venni egy ideig de… a mellékhatásai kellemetlenebbek voltak, mint maga az átváltozás. Minerva közbenjárt volna az érdekemben, azonban az új bájitaltan tanár nem tudja elkészíteni.

Pitonban mohó kíváncsiság lángolt fel egy pillanatra, amit Lupin is észrevett.

- Terry Boot. Talán emlékszel rá, hollóhátas volt, és egy évfolyamba járt…

- De hát neki semmi érzéke nem volt a bájitalokhoz! – fakadt ki, de azonnal meg is bánta érzelmeinek ilyen heves kimutatását, maga is meglepődött, mennyire felzaklatta a hír. Hiszen mi köze van már neki Roxforthoz? Miért is foglalkoztatja, kik követték őt a katedrán?

- Lumpsluck halála után nem sok jelentkező akadt arra az állásra… - tette hozzá Lupin.

Hát persze… - gondolta magában Piton és hátat fordított a másiknak.

Minden akarata ellenére fájdalmas sóvárgás fogta el, ahogy az iskolára gondolt, egész szégyenletes élete során mégiscsak akkor érezte magát hasznavehető embernek, amikor ott tanított. Dumbledore iskolájában…

Újra elöntötték az érzelmek. Korábban mestere volt elrejtésüknek, de most alig bírt megállj-t parancsolni nekik. Biztos volt, benne, hogy Lupin, aki csöndben várakozott az ajtó mellett, nagyon is sejti, milyen érzések kavarognak benne.

- Ezeket meg mi a fenének küldözgetted?! – fordult meg, fejével a bájitaltani folyóiratokra bökve. – Semmi szükség erre a szentimentális marhaságra!  - Talán pont ugyanazért, amiért te hozzám küldted azokat a leveleket – mosolygott Lupin.

Ó, azok az istenverte levelek! Tizenkét éve átkozta magát, amiért egy gyenge pillanatában szükségét érezte, hogy a rend tudtára adja, mi történt valójában Dumbledore és közte, nem akart úgy meghalni, hogy mindenki a legutolsó aljas árulónak tartsa, legalább pár ember számára szerette volna megmagyarázni cselekedetét. Ezért küldött el néhány személyes emléket és levelet, melyeket Dumbledore írt még azelőtt a szörnyűséges éjszaka előtt. De miért pont Lupinhoz juttatta el? Saját magának sem merte beismerni, de furcsa módon benne bízott meg, jobban, mint McGalagonyban, vagy bárki másban. De már régen megbánta mindezt. McGalagony lehet, hogy olvasatlanul tűzbe hajította volna, és akkor nem kellett volna hónapokon át megalázottan és megszégyenítetten válaszolgatnia a Wizengamot bíráinak, akik apró darabonként szétszedték az életét és magyarázatot vártak minden rossz döntésére. Amiből persze volt, szép számmal.

- Rendben. Gyere vissza a bájitalodért jövő kedden – nézett Lupinra, és kitárta a bejárati ajtót.

- Köszönöm – lépett ki a másik – Valahogy sejtettem, hogy pontosan számon tartod a Hold járását…

A következő pillanatban már ott sem volt, meg sem várta, Piton reagál-e a az utolsó megjegyzésére.

Hát persze, hogy számon tartottam a Hold változását – gondolta magában a bájitalmester és dühösen becsapta az ajtót.

Felkavarta a látogatás. Mintha valami tétlen szendergésből ébresztették volna fel, most döbbent rá, mennyire távol került a varázsvilágtól, az élettől. És hogy hiába minden viszolygása, kénytelen beletörődni, nem kerülheti el teljesen a varázstársadalmat. És ha nem akar éhen halni, bele kell fognia újra a bájitalkészítésbe.

Utálta a gondolatot, hogy Lupinnak kell dolgoznia, hogy éppen az egyik gyerekkori ellensége megrendeléseiből kell fenntartania magát. Hiszen ki nem állhatja ezt az embert! Bosszantotta az idegesítő mosolygása, a kedvessége, hogy egy csúnya pillantással nem tudja zavarba hozni, hogy mindenkinél jobban ismeri…

De legalább újra el fog jönni.

2.

A rejtekajtó mögötti világ volt az ő igazi otthona. Az apja halála után kialakított pince ugyan nem volt olyan hatalmas és jól felszerelt, mint a roxforti bájitaltan terem, de különös öröm töltötte el, ahogy beszippantotta az összetéveszthetetlen fanyar illatot. Ujjaival finoman megérintette a polcon sorakozó üvegcséket, végül levett egy apró fiolát, lepattintotta róla a dugót és egy hosszú pillanatig élvezte a körömvirág-eszencia bódító illatát. A szemközti falon lévő szekrényhez lépett, gyengéden elfordította a zárat, tekintetével végigsimogatta a különböző méretű dobozokat, majd leemelte az utolsót. Felnyitotta, áhítattal szemlélte tartalmát, végül óvatosan belenyúlt. Lassan elmorzsolt ujjai közt néhány szárított fátyolkaszárnyat.

12 éve nem készített bájitalt.

Úgy döntött, először egy egyszerű erősítőt főz, hogy kipróbálja mi maradt meg tudásából. Egy kisebb üstöt gondosan kimosott, a több mint egy évtizedes porosodás nem vált hasznára az érzékeny réz holminak. A fiókból elővett egy kis kést, kipakolta a többi hozzávalókat, a szíve hatalmasat dobbant, amint újra meghallotta az ezüstmérleg finom kattanását.

Pálcájával felélesztette a tüzet az üst alatt, az apró lángok ujjongva fonták körül a nehéz rézedényt. A néhány csepp gesztenyeolaj izgatott sercegésben tört ki, mikor az üst áthevült falához ért, az összetört szkarabeusz-páncél darabjai táncot jártak a sárkánykarmokkal és boldogan olvadtak eggyé a zsályalevelekkel egy sötétlila ölelésben.

Egész testét átjárta egy furcsa, éltető bizsergés, szinte érezte, hogy vére felpezsdül, akárcsak az üstben fortyogó sűrű folyadék.

Nem nyitott ki egyetlen könyvet sem, mozdulatai ösztönösek voltak, a bájitalkészítés a vérében volt. Mintha csak tegnap lett volna, amikor utoljára főzetek fölött görnyedt, kiválóan emlékezett mindenre, a legapróbb mozdulatokra is.

Végre úgy érezte, legalább ebben a pincehelyiségben megtalálta önmagát.

Lupin arcán meglepettség tükröződött, mikor szó nélkül bevezette a szobába és a kopott asztalon észrevette a borosüveget és a két poharat. Piton maga sem értette, mi késztette arra, hogy ilyen szívélyesen fogadja vendégét, de mióta újra visszatért a bájitalkészítéshez, más színben látta a világot. Bármennyire is kellemetlennek tartotta a beszélgetést, elhatározta, néhány dologról mégiscsak megkérdezi a másikat. A kandallópárkányról leemelte a testes zöld palackot, ami a farkasölőfű-főzetet tartalmazta, majd némán bort töltött a poharakba.

- Köszönöm – vette át tőle Lupin, még mindig csodálkozva. Mikor leült a kanapéra, az asztalra helyezett egy kis erszényt.

Piton fekete hajfüggönye mögül fürkészte a másik arcát, ahogy az a szájához emelte a poharat. Lupint megmagyarázhatatlan derű vette körül, ami ebben a komor házban meglehetősen idegennek hatott. Olyan volt, mint az őszi napsugár, amely kitartóan ostromolta az ablaküveget és legalább egy tenyérnyi helyen próbált melegséget varázsolni, annak ellenére, hogy a konok homályba burkolózó szoba nem szívesen látta.

- Van munkád? - szólalt meg végül Piton az erszényt bámulva. Lupin elmosolyodott.

- Egy antikváriumban dolgozom, Roxmortsban, Hestia Jones keresztapjánál. A rend tagjai nagyon sokat segítettek…

Könyvkereskedés… Ez persze megmagyarázza, hogyan kerültek hozzá a bájitaltani évkönyvek.

És a rendtagok támogatják. Bizonyára azóta is jóban vannak, találkoznak, megünneplik egymás születésnapját, nosztalgiáznak és mindenféle olyan dolgot művelnek együtt, amitől világ életében viszolygás fogta el. Undorodott az elképzeléstől, hogy ezek boldog, baráti csevegéseket, közös teadélutánokat tarthatnak. Mégis felébredt benne egy furcsa irigység. Tartozni valahova…

Lassan kortyolgatták a bort, kerülték egymás tekintetét. Újra feszült csend töltötte be a szobát.

- Szóval még McGalagony az igazgató… - vett erőt magán Piton.

- Igen. Flitwick még tanít, Bimba viszont tavaly év végén nyugdíjba ment. Az új gyógynövénytan tanár Neville Longbottom.

A bájitalmester kétkedően felciccent. Hova süllyedhet már ez az iskola!

- Lehet, hogy nem kedvelted Neville-t, de nagyszerű ember lett belőle, nagyon jó tanár, és kiválóan ismeri a gyógynövényeket. A fiam kedvenc tanára.

Az utolsó mondat hallatán Pitonnak elakadt a lélegzete, Lupin arcán büszkeség csillogott.

- Van egy fiam, Brian. Most elsős Roxfortban.

Ez annyira abszurdnak hangzott, mint egy rossz tréfa.

- Újra találtál egy kellőképpen bolond nőt magadnak? – húzta fel a szemöldökét, de a másik megrázta a fejét.

- De hát Tonks… meghalt.

- Terhes volt. Őt nem tudták megmenteni, de a Szent Mungóban varázslattal fenntartották az életfunkcióit hónapokon át, amíg meg nem erősödött a fiunk – magyarázta csendesen, hangján érződött, még ennyi év távlatából is fájdalmas visszaemlékezni.

Piton szinte szóhoz sem jutott, megdöbbentette a hír. Szóval Remus Lupinnak van egy kölyke. Biztos volt benne, hogy már előző látogatása alkalmával is alig bírta magában tartani, hogy eldicsekedjen vele. Szánalmas.

De mégis milyen boldognak látszik…

Lupin talárjának zsebébe nyúlt, de mozdulata félúton megszakadt.

Csak nehogy fényképet akarjon mutogatni a gyerekről!

Piton felhajtotta az utolsó korty bort, poharát nyomatékosan az asztalra rakta. Lupin is kiitta italát, lassan felállt.

- Ideje indulnom. És nagyon köszönöm a bájitalt. – mosolygott a házigazdára. Pitont mérhetetlenül idegesítette ez a mosoly.

- Majd elfelejtettem – fordult Lupin a fekete hajú varázsló felé – Minerva megkért, mondjam meg neked, hamarosan ő is felkeres téged.

Remek. Más sem hiányzik, mint egy másik alak a múltból.

- Ha jól tudom, ő is bájitalokat szeretne.

Pitont komor elégedettség töltötte el. Legalább a varázsfőzetek készítésében pótolhatatlan, még mindig őt tarják a legjobbnak.

Lupin kilépett az ajtón. A bájitalmester megkönnyebbült, hogy megszabadulhat a másiktól, de lelke mélyén legszívesebben utána kiáltott volna, az egyetlen emberi lénynek, aki magányát enyhítheti. Hiszen annyi mindenről tudni akar még! Még azt sem kérdezte meg, ki lett a Mardekár feje!

Lupin visszafordult.

- Azt hiszem, elfelejtettem mondani, hogy a Mardekárt most Graham Pritchard vezeti, rúnatant tanít egyébként.