3.

Piton gondosan arcába húzta fekete köpenyét, ahogy a szállingózó hóesésben Roxmorts legfélreesőbb utcájában baktatott, a decembervégi homály segítően elrejtette az emberek elől.  Az elmúlt hónapok csendesen teltek, magányát nem sok minden zavarta meg, egyedül Lupin és McGalagony rövid látogatásai törték meg élete egyhangúságát. Ezek a találkozások mindig különösek voltak, egyszerre várta is őket és viszolygott tőlük, de mostanra kezdett beletörődni, és megszokni makacs érdeklődésüket. Sőt… Maga sem értette, mit keres itt, soha nem gondolta volna, hogy valaha is eleget tesz egy ilyen meghívásnak. Szívből gyűlölte a karácsonyt és a kötelező boldogság tettetést, az erőltetett közös ünnepléseket.

Annak idején ki nem állhatta a roxforti karácsonyokat, bájolgást a kollégákkal és mindig elfogta a düh, amiért Dumbledore ellentmondást nem tűrve elrángatta ezekre az ebédekre. Mostanra mindez fájdalmasan szép emlékekké szelídült.

Megérkezett.

Majdnem a falu utolsó háza volt, egy nagy, kissé szedett-vedett épület, a feltűnően vörösre mázolt kétszárnyú kapun hatalmas felirat hirdette: Madam Malkin talárszabászatának 3. sz. raktára. Emellett két kisebb táblán két másik vállalkozás neve volt olvasható.

A magyalbokor mögött szerényen húzódott meg egy kiskapu, a ráerősített fatáblán néhány esetlen, kézzel festett csillag kíséretében egy név volt olvasható: Lupin.

Mi a fenét keresek itt? – futott át agyán ki tudja, hányadik alkalommal. Még visszafordulhatnék…

Végül vett egy nagy levegőt és benyitott. A gondosan letisztított kerti út egy tölgyfaajtóhoz vezetett. Felemelte a kopogtatót és felkészült a legrosszabbakra.

- Örülök, hogy eljöttél – nyitott ajtót egy perc múlva Lupin.

Pitont furcsa émelygés fogta el a férfi láttán és visszafojtva egy undorodó grimaszt belépett a házba. A bejárattal szemben egy hosszú, meredek lépcső vezetett a lakásba, a lépcsőfokokon könyvkupacok tornyosultak, melyek látványa egy pillanatra elfeledtette a rá váró megpróbáltatásokat. Vajon ezek a könyvkereskedéshez tartoznak, vagy a sajátjai?

Ám ahogy felnézett, elakadt a lélegzete. A lépcső tetején egy fiú állt, aki kísértetiesen hasonlított Lupinra, pont olyan volt, mint ahogy emlékeiben élt az első találkozásuk az iskola előcsarnokában, mikor minden elsős félve és izgatottan várt a beosztási ceremóniára.

Ennek a fiúnak talán kicsit sötétebb volt a haja, és a szeme színe is, de ezeken kívül szakasztott mása volt apjának. Vagyis nem teljesen: a gyerek ugyan kissé vézna volt, de mégis szemmel láthatóan majd kicsattant az egészségtől.

Mért van az, hogy ezek a kölykök mind az apjukra ütnek?!

- Ő a fiam, Brian – mondta csendesen Lupin, és Pitont újra elfogta a hányinger, ahogy a férfi büszkeségtől és szeretettől csillogó arccal nézett a fiúra.

- Jó estét, Mr. Piton! – nézett rá a gyerek nagy, kíváncsi szemeivel.

Piton elmorzsolt valami köszönésfélét ajkai között.

- Elég nagy szerencsétlenség, hogy rád hasonlít – futott át arcán egy gúnyos vigyor.

- Én büszke vagyok rá, hogy olyan vagyok, mint apa! – húzta össze szemöldökét a fiú, arca hirtelen olyan lett, mint egy dühös oroszláné. Na persze, csak egy griffendéles tud így nézni – húzta el a száját a fekete hajú varázsló. Lupin hangos nevetésben tört ki.

- Ugyan, Brian, Perselus csak viccel.

Viccel? Hogy ő viccelt volna? Megdöbbentette a gondolat. A fiú szigorú arckifejezése megenyhült, de félig szégyenkezve, félig még durcásan azért tovább vizslatta a vendégüket.

- Nos, nézz körül nálunk – mutatott a balkéz felől nyíló szobára a házigazda – Nem túl tágas, de… azért megteszi…

A zsúfolt kis tetőtéri szobában két ágy állt, és a lehető legkülönbözőbb polcok és szekrények egyvelege, még a nagyobbik ágy felett is tárolók voltak. Mindezek ellenére, valami kellemes, otthonos melegség töltötte be a helyiséget, melyet csak fokoztak a vidám, horgolt ágytakarók, melyekről önkéntelenül is Molly Weasley jutott eszébe. A szemközti sarokban egy asztalkán egy apró, feldíszített fenyő állt, mellette néhány kibontott ajándék, a csomagolópapírok alól könyvek, sálak és egyéb ruhadarabok kandikáltak ki. A ruhásszekrénynek támasztva pedig egy vadonatúj, gyönyörűen felpolírozott seprű csillogott.

Brian odaszaladt hozzá, kedvtelve végigsimított a nyárfából faragott nyélen.

- Kár, hogy nem vihetem még magammal a suliba. De nyáron legalább tudunk játszani Willel, ha majd Keresztapánál leszünk. Amúgy tőle kaptam.

- Bill Weasley – tette hozzá magyarázatképpen Lupin.

Piton undorodva fordult el a seprű felől. Nem is tudta, mi idegesítette jobban, a kviddics gondolata, a karácsonyi felhajtás, vagy ez a giccses családi idill. Tekintetével újra körbejárta szobát. Most vette csak észre, hogy a kisebb ágy felett, az egyetlen szabad falfelületen mozgó festmények láthatóak: néhány varázsló kviddicsezett, sárkányok és hippogriffek repkedtek a valószínűtlenül kék égen. A fiú is felfigyelt érdeklődésének tárgyára, egy percig komolyan nézte ahogy a festett terelő játszadozik a kvaffal, majd Lupinra nézett.

- Te, apa! Ezeket le kéne festenünk, az ilyen dolgok gyerekeknek valók! Tizenkét éves vagyok már!

- Rendben, nyáron megcsináljuk, bár én kicsit sajnálom, annyira megszoktam őket.

- Akkor varázsold át a saját ágyad fölé! – jelent meg egy szemtelen vigyor Brian arcán, majd ajkába harapva apjára sandított, végül mindkettőjükből kitört a nevetés.

A vacsorához a konyhában terítettek, maga a helyiség akkora volt, mint a szoba, mégis tágasabbnak tűnt, talán mert nem volt annyira teletömve bútorokkal. A kandallóban vidáman ropogott a tűz, az asztalon három teríték várakozott.

- Foglalj helyet – húzott ki egy széket Lupin. Piton óvatosan leült, hirtelen újra kétség fogta el, komolyan gondolta-e hogy a vérfarkassal és kölykével akar vacsorázni. Brian fél lábát maga alá húzva huppant le a székre, apja jelentőségteljesen nézett a szemébe, ahogy az asztalra helyezte a leveses tálat. A következő pillanatban a fiú már rendesen ült.

Mielőtt Lupin is helyet foglalt volna, halk kopogás hallatszott, kinyitotta a konyha ablakát, a jeges szellővel együtt, egy apró bagoly repült be, és fázósan telepedett Brian székének támlájára. A fiú szinte kitépte csőréből a levelet, és olvasni kezdte.

- De jó! Keresztapa megengedte, hogy Will nálunk aludjon, mielőtt visszamegyünk Roxfortba!

- Nagyszerű! De azért Freyáról se feledkezzél meg.

- Billéknek három gyerekük van, két fiú és egy lány – magyarázta Lupin, amíg fia az előtérben a bagollyal foglalkozott. Mintha ez annyira érdekelne – morgolódott magában Piton – de ezek szerint a francia nő nem undorodhatott el annyira a vérfarkas csócsálta férjétől.

- A legnagyobb fiuk annyi idős, mint Brian.

- Két és fél hónappal idősebb – tért vissza az ifjabbik Lupin, hangjában némi bosszúságot lehetett érezni.

Apja huncut mosollyal szája szélén merte a levest a tányérokba.

- Magának mikor van a szülinapja? – kérdezte váratlanul.

Pitonnak elakadt a lélegzete. Szinte senkit nem érdekelte a születésnapja, még saját magát sem, egyedül Dumbledore küldött mindig egy üveg vörösbort… De ez a kotnyeles kölyök mégis mit akar?

- Januárban – vetette oda bosszúsan.

- Az mindjárt itt van! De akkor maga idősebb apánál…

Soha nem foglalkoztatta még a szobatársainak születésnapja sem, nemhogy az irritáló griffendéles bandáé. Bár most hogy visszaemlékezett rá, annak idején elégedettséggel töltötte el, hogy hatodévben a hoppanálási vizsgát Potter és Black nem tehette le, mert még nem érték el a nagykorúságot.

- Olvastad a Próféta karácsonyi mellékletét? Van benne egy érdekes cikk a hátráltató átkok új alkalmazásáról…

Piton hitetlenkedve húzta össze szemöldökét. Lupin ugye nem valami intellektuális beszélgetést akar kezdeményezni?

- Nem olvasom a Prófétát.

Mióta kijött Azkabanból, ahányszor a kezébe került az újság, saját mogorva arcékével találta szembe magát, és hosszas, felháborodott fejtegetésekkel, mekkora hiba volt a Minisztériumtól, hogy kiengedték a legmegátalkodottabb gyilkost…

- Ebben a számban semmi olyan nincs… - mondta halkan a házigazda – ha érdekel, odaadom.

Miért akarja ez az ember állandóan belevonni a világba?! Miből gondolja, hogy izgalomba hozza, hogy újabb tudományos eredményeket vélnek felfedezni őrült varázslók?!

Hosszú percekig szótlanul fogyasztották az ételt. Piton fekete hajfüggönye mögül a két másikat figyelte, ahogy időnként összenéztek, Lupin felállt és az asztalra tette a krumplistálat, a fiú vizet öntött… Olyan volt az egész, mint egy összecsiszolt koreográfia, mindketten jól tudták a szerepüket, fél pillantásokból is megértették egymást.

- Szeretett tanítani? - szegezte neki a kérdést Brian. Pitonnak majdnem a torkán akadt a falat. Vajon szerette-e a tanítást? A sok értetlen kölyök idegesítő szerencsétlenkedését… de mégis…

- Volt, hogy szerettem – szinte suttogta. Nem nézett fel tányérjáról, de magán érezte mindkét Lupin fürkésző pillantását.

- A bájitaltan a kedvencem – jelentette ki a fiú, a sötét hajú varázsló gúnyosan elhúzta száját. – Szeretem a gyógynövénytant meg a bűbájtant is, de a bájitaltan a legérdekesebb.

Még hogy a bájitaltan a kedvence ennek a szerencsétlennek! Ez nevetséges! Kizárt hogy bármi érzéke lenne hozzá.

- De vajon honnan örököltél volna tehetséget hozzá – jegyezte meg csípősen.

- Apa mondta, hogy ő nem volt túl jó belőle, de azért nem lehetett annyira rossz!

Piton felhúzta a szemöldökét, Lupin alig bírta visszafogni a nevetést, szemmel láthatóan ő szórakozott a legjobban ezen a bizarr estén.

- Tényleg pocsék voltam, de ebbe az eredménybe azért besegített néhány kedves évfolyamtársam is… - somolygott hamiskásan, a szarkalábak szeme körül huncut vonalakat rajzoltak ki. A fiú csodálkozva nézett hol az egyik, hol a másik felnőttre.

- De Briannek komolyan van érzéke hozzá.

- Anya auror volt, jónak kellett lennie bájitaltanból!

- Senki sem tört össze több lombikot, mint ő.

- Tanította? – kérdezte mohón a fiú.

- Éppen csak. Akkor kerültem az iskolába, mikor ő végzős volt…

- És milyennek emlékszik rá?

Bolondnak, kétbalkezesnek, és szánalmasnak, amiért hagyta, hogy a nagy szerelmi szenvedése teljesen elvegye az eszét. Lupin megköszörülte torkát, egy pálcamozdulattal eltüntette a vacsora maradékait és egy nagy tál süteményt navigált az asztalra. Bizonyára sejtette, hogy nem sok olyat mondana, ami a gyereknek tetszene.

Brian az egyik csokis fánkot szemelte ki magának, de illedelmesen megvárta, amíg a vendég leemelt egy süteményt magának.

Piton egykedvűen harapott bele az almás lepénybe, de az első falat után összerázkódott. Ez az íz… összetéveszthetetlen volt. Ez a kis sütemény úgy hatott rá, mintha követ dobtak volna egy pocsolyába, a múlt összes lerakódott érzelme ott kavargott benne, szinte hallotta a diákok mormolását, az evőeszközcsörgést, a neszt, ahogy egy szellem elsuhan a háta mögött, a kollégák halk beszélgetését, Dumbledore mindennél megnyugtatóbb hangját…

- Minerva küldette a süteményt…

Mintha erre nem jött volna rá magától! Lupin a szemébe nézett, pillantásában megértés és együttérzés tükröződött, de ő elkapta tekintetét. Ebben a percben gyűlölte a másikat.

Soha ennyire nem vágyakozott vissza Roxfortba, hogy legalább még egyszer magába szívhassa a folyosók hideg levegőjét, meghallgassa lépteinek zaját a köveken, láthassa a lebegő gyertyák fényét a nagyteremben, megérinthesse az évszázados kilincseket, hogy elbúcsúzzon…

Megkövülten ült ebben a valószerűtlenül barátságos konyhában, kezében a megkezdett süteménnyel, nem bírta eldönteni, letegye, vagy kínozza magát a múlt könyörtelenül fájdalmas ízével. Végül újra beleharapott, minden falat egyszerre okozott bódító gyönyört és halálos szenvedést. Az érzések, emlékek örvénylettek benne, alig bírta fenntartani a nyugalom látszatát, dühítette, hogy Lupin észreveheti gyengeségét.

- Megtaníthatnád a fiad rendesen enni – vetette oda végül, mikor Brian lenyalta ujjáról a fánkról lecsöppent csokoládét.

Fagyos szél tépett köpenyébe, amint kilépett a házból. Lupin ugyan próbálta rábeszélni, hogy a kandallón keresztül távozzon, mégis a hoppanálást választotta. Szüksége volt a józanító jeges fuvallatokra. Elsétált a falu központjába, ilyenkor bátran megtehette, nem volt az utcán egy teremtett lélek sem. A Szárnyas Vadkanból ugyan még kihallatszott a részeg kornyikálás, de a Három Seprű ablakai, akár csak a többi üzleté, vakon meredtek a sötétbe. Már rég hazahoppanálhatott volna… de lábai egyre csak vitték, vitték azon az úton, amit azelőtt annyiszor megtett. Elhaladt a vasútállomás mellett, a susogó fenyők mögül lassan feltűnt a tó feketesége, a kanyar után pedig meglátta a díszes kaput. A kőből faragott ősi vadkanok mogorván meredtek előre. Nem akart közelebb menni, mégis, mint egy láthatatlan mágnes, vonzotta a kapu. Csizmája csúf nyomokat hagyott a szűz hóban.

A kapu. Ujjait rákulcsolta a rácsra, a vas olyan hideg volt, hogy szinte égette kezeit, de nem törődött vele, csak bámult a birtokon belüli, elérhetetlen világra.

Egyszer diákkorában majdnem kint rekedt a kapun, Potter és Black bezárták a Három Seprű mosdójába, még most is jól emlékezett a rémületre, amit akkor érzett. De ez most más volt. Most nem jön érte sem a gondnok, sem valamelyik tanár, hogy beeressze, örökre kiűzetett.

Megbabonázva meredt a kastély sötét tömbjére, néhány ablakból fény szűrődött ki, Flitwick régen is rossz alvó volt, és mintha a Hugrabug hálótermeiben is fent lennének az iskolában maradt diákok. Csak nézte az épületet, a parkot, a kviddicspálya felsejlő oszlopait, a Tiltott Rengeteg mogorva fáit, a tóparti bokrokat, és egy szomorú fűz alatt egy hófedte kőszarkofágot. Összeszorult a szíve. Ez akkor még nem volt ott…

Elöntötte a mindennél forróbb önutálat, gyűlölte saját szánalmas lényét. Az asztronómia torony vádlón nézett le rá.

Akarata ellenére felidézte annak a borzalmas éjszakának történéseit, a szörnyű emlékek megelevenedtek szeme előtt, lelkét újra elöntötte a szaggató fájdalom, amit akkor érzett, mikor utoljára belenézett a számára oly fontos, kedves, kék szempárba. Csupán két szó. Két szó volt, ami megváltoztatta a világot. Úgy hagyta el a birtokot, mint a leggyalázatosabb áruló, kapkodva, rohanva, maga mögött hagyva mindent, ami egy kicsit is jó volt az életében, visszafordíthatatlanul átkozottá téve önmagát.

Ahogy a roxforti birtok kapujába kapaszkodott ezen a téli éjszakán, szinte elképzelhetetlennek tűnt, hogy az élet nem állt meg, az iskola változatlanul működik, diákok tanulnak, esznek, alszanak, házifeladatot írnak, csínyt követnek. Mint ahogy az is hihetetlen volt, hogy léteznek emberek, fiúk bizakodva ábrándoznak a jövőről, apák büszkék a gyerekükre, hogy létezik boldogság, szomorúság, szeretet, gyűlölet. Élet.

Egy bagoly huhogva suhant el a feje fölött. Ez kijózanította. Eleresztette a kovácsoltvas kapu rácsait, ujjai teljesen elgémberedtek a hidegben. Még egyszer felnézett a kastély sötét tömbjére, majd megfordult. A szörnyű emlékképek még ott kavarogtak fejében, de mintha tompultak volna, a Roxfort látványa fájdalmas volt, de valamit mégiscsak megváltoztatott, előhívott egy rég elfeledettnek hitt érzést.

Nyugalmat.