Mindenkiben rejtőzhet egy Nyúltörténet, ami aztán kinövi magát sárkányokká:-)

Csincsilla

Nagy, elnyúló szürke fellegek hömpölyögtek komótosan a Roxfort felé, mint hatalmas lusta sárkányok, olykor karmos lábukat is messzire nyújtották.

Legalábbis a kis, cingár kisfiú ilyennek látta, és amúgyis nyomott hangulatát, riadt lelkét, szorongásait még inkább növelték, ha ez ugyan lehetséges volt.

– Nem, nem szabad félnem... bátor leszek – szorította össze még jobban amúgyis vékony ajkait. Anyjának megígérte, hogy megállja a helyét és nem lesz semmi baj, olyan fiú lesz, hogy apja, ha látná, büszke lehetne rá.

Tény, hogy az évszakhoz képest meglehetősen borongós, hideg őszi idő volt, mintha nem is szeptember lenne, hanem benne járnának a ködös, nyirkos novemberben.

Ahogy a csónakokhoz közeledtek, éles, hideg szél támadt fel, olyannyira, hogy a hatalmas termetű Hagrid attól tartott, hogy a kisebb termetűeket lesodorja a lábukról. Ott is az a fekete hajú, vékonydongájú legényke, nézte meg magának az óriás, de úgy tűnt, derekasan tartja magát és egyedül száll be a csónakba is, míg néhány ügyetlenebb társa a vízbe csúszik. Hirtelen az volt az érzése, hogy nagyon emlékezteti valakire, de nem tudta, kire.

A közeledő gyermekeket a csodálatos, fényben úszó kastély látványa teljesen lenyűgözte és ámulatba ejtette.

– Nézzétek, az a Griffendéles torony! – állt fel a csónakban egy vörös hajú fiú, - apáék sokat meséltek róla.

– Hol? Mutasd Bill, melyik az? – csimpaszkodott lábujjhegyre egy szeplős, fitos orrú, szintén vörös kislány.

A kis, fekete hajú fiú is, aki addig gondolataiba merült, arra emelte a tekintetét, és bárhogy is próbálkozott úrrá lenni az érzelmein, szíve hevesebben kezdett dobogni az eléje tárulkozó látványtól. Amúgy is különféle érzések közt hánykódott, egyrészt fájdalmas volt anyjától és szülőföldjétől megválni, másrészt pedig a kíváncsiság és a tudásvágy űzte, hogy arra a helyre kerülhessen, amihez apja annyi szállal kötődött.

– Amott, Molly, persze mi is ebbe a házba kerülünk majd, nem is mernék a család szeme elé kerülni, ha nem.

– Ugyan, Bill, te mindig túlzol... - fintorgott a kis szeplős, aki apró termete ellenére igen magabiztosnak látszott. Griffendél, hát mi is lehetne egyéb. Végül is mindegy, csak ne a Mardekár, ugye?

A közeliek közül többen bólogattak

– Hé, ti Weasleyek vagytok, nem igaz? - szólította meg őket egy nagyobb, kissé raccsoló fiú.

– Igen - bólogatott hevesen a kócos vörös fiú és a pöttöm lány...

– Hello, én Harry Neville Longbottom vagyok - nyújtotta a kezét a fiú. – Ti testvérek vagytok?

– Nem, csak unokatestvérek... - vágtak egymás szavába a gyermekek... – de ezt a fekete hajú, nagy, fekete szemű kisfiú már nem értette, mert a tömeg arrább sodorta őket, ő meg itta magába a látványt. Itt van hát végre, abban az iskolában, ahol az apja tanár volt, ahol annyian ismerték, ahol még az ő lépteit őrzik a kövek, ahol sokaknak a rettegett, szigorú tanára volt.

Az sem zavarta, hogy egyre sűrűbb cseppekben hullott az eső, és a kis elsősök tán a legutolsó pillanatbanértek a tető alá, mert heves vihar tört ki, amit az elvarázsolt mennyezet híven adott vissza.

– Üdvözlöm önöket a Roxfortban – emelkedett szólásra egy szikár termetű, hófehér hajú idős boszorkány – hamarosan kezdetét veszi a beosztási szertartás. Aki a nevét hallja, az fáradjon ki a Teszlek Süveghez.

– Nézzétek, az ott Harry Potter! – súgtak össze a kis sovány gyermek háta mögött.

Valóban az idős boszorkány mellett, aki az iskola igazgatónője volt, fiatal szemüveges varázsló ült, igen magabiztosan, a Griffendél házvezető tanára. Nem messze tőle göndör hajú, fiatal boszorkány, aki azonban Potterrel ellentétben barátságos mosollyal szemlélte a nebulókat, főleg a gólyákat.

–          Te hova szeretnél kerülni? – kérdezgették egymást körülötte a többiek, s szinte folyamatos zúgássá erősödött körülötte a Griffendél.

 – És Te? – ő csak dühösen vonogatta a vállát. Ezeknek magyarázza, hogy leghőbb vágya a Mardekár, ahova neki tartoznia kell?

 - A te szüleid is ide jártak? – faggatta tovább a pufók fiú, de szerencsére kezdetét vette a szertartás, miközben nagyot dördült az elvarázsolt mennyezet a fejük fölött.

– Ackland, Ada – Hollóhát...

Szinte senki nem figyelt fel, amikor ő is sorra került, és a Süveg szíve vágyát teljesítve a Mardekárba küldte. Még hallotta a Süveg hangját, ami igen meglepte, anyja nem tudott mesélni róla, hiszen nem volt roxforti diák.

- Áá ismerős, még egy ismerős. Tehetségből rengeteg szorult beléd, az eszed is vág mint a beretva, tehetlek a Hollóhátba? Mardekár? Dicsőségre vágysz? Legyen hát, ha így kívánod, a Mardekár! – kiáltotta el magát a süveg.

Harry Pottert már az első napokban valamiképp nyugtalanította a kis mardekáros fiú, akinek pillantása mintha a vesékbe látott volna. Valahogyan nagyon is emlékeztette valakire, ez a vékony sovány termet, a fekete haj, a nagyon fehér bőr, az összeszorított ajkak, a magának való természet, az elsőshöz nem illő komolyság.

Nem szólíthatta meg, hiszen a fiú figyelt az órákon, mondhatni stréber módon szorgalmas volt, igen hamar az elsők közt felfogta az anyagot, de mégis valahogy zavarta. Néha elkapta, ahogy valósággal megvetően méregette őt, nyoma sem volt benne a többiek rajongásának, és szinte leste, hogy ő hibázzon, olyankor meg mert volna rá esküdni, hogy gúnyosan elmosolyodott, de amilyen gyorsan megjelent arcán a mosoly, úgy el is tűnt.

Nem, ez nem lehet, ez őrület. – gondolta Harry, mégsem hozakodhat elő Hermionénak azzal, hogy őt az elsős mardekáros Delavalley Pitonra emlékezteti, a gyűlölt professzorra. Ez a név is, Delavalley, még csak nem is angol, na és ha Severusnak hívják, nem ő az egyetlen a világon. Különben is Piton nem volt nős, ugyan. De mégis... Mit hozhat fel ellene? Hogy neki nem szimpatikus? Hiszen az egyik legkiválóbb diák, órákon figyel, jegyzetel, szinte mindig tudja a választ. Hogy ő úgy érzi, a gyerek figyeli, valósággal lesi őt? És mégis... utána érdeklődött az idős Lumspluck professzornál, a fiú kiváló bájitaltanból, valóságos őstehetség, mintha született érzéke lenne hozzá.

– Harry – csattant fel Hermione – képes lennél egy diák után nyomozni? Hiszen csak egy kisfiú… Na és ha különc és furán viselkedik? Láttam én is, de jó eszű és igyekvő. Azt nem mondhatod, hogy azért nem tetszik neked, mert mardekáros és mert szerinted hasonlít... Pitonra. Túl sokat dolgozol, nem vagy kimerült?

Hermione komolyan aggódott, Harry már nem volt a régi, íme, képes lenne visszaélni a hatalmával, hogy a gyermek személyes adatait tartalmazó fejlapot elkérje, amihez valójában csak az igazgatónőnek és a házvezető tanárnak lenne joga.

II. Ahogy teltek a hónapok Severus tanulmányi eredményei változatlanul jók voltak, de a kisfiú mind kedvetlenebbé vált. Még mardekáros társai is észlelték a változást. Már a bájitaltanóra sem tudta lekötni, mint korábban, és bár a kért bájitalt hibátlanul elkészítette, akkor is, ha elkalandozott a figyelme, mert társait, ennek ellenére, utol tudta érni. Szemeiből eltűnt az érdeklődő csillogás, egyre sápadtabb, kedveszegettebb lett.

Míg elérkezett az a nap, amikor nem volt hajlandó az ágyából sem felkelni.

Hermione saját osztálya felé sietett, amikor két elsős mardekáros majdnem átesett rajta.

– Bocsánat, tanárnő – lihegte a fakószőke Bryan Northrop

– Hova, hova – nézte meg őket Hermione, – nektek nem kéne órán lenni?

– Igen – szuszogta a pufók Smith, de Madame Pomfrey után megyünk, oda küldött Lumpsluck professzor, mert ő nem bír lejönni.

– Miért, mi baj van? – kérdezte higgadtan a tanárnő.

– Nem tudom pontosan, de Delavalley nem akar felkelni.

– Hogyhogy, beteg? – döbbent meg a fiatal boszorkány, és megjelent előtte a kisfiú okos, sápadt arca, nagy, fekete szemeivel és megborzongott, rossz előérzete támadt.

– Na gyertek, veletek jövök... – hiszen Madame Pomfrey sem fiatal – tette hozzá gondolatban.

Útközben próbálta faggatni a két mardekárost. A szőke Northrop egész értelmesen válaszolgatott, a zömökebb Smith csak félszavakat mondott, nem lehetett tudni pontosan, zavarban van, vagy csak a szokásos mardekáros mogorva formát hozza, pedig ő volt a kis Severus szobatársa.

– Miért nevezem így? – szögezte magának Hermione a kérdést, mintha lenne valami köze a nagy Severushoz. És valóban, mintha a bájitaltanár komor szikár alakja suhant volna el mellettük a folyosókon, suhogó talárjában.

Hol lehet most? - villant belé.

Közben Madame Pomfreyval, aki hajlott korának köszönhetően szívesen vette a segítséget, lélekszakadva visszaértek a Mardekár ház hálótermeibe.

A kisfiú ott feküdt az ágyán, társai igazat mondtak, nem volt lázas. Nyitott szemekkel feküdt, de nem válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Sápadt volt nagyon, a keze hideg és ahogy Hermione egy pillanatra felé hajolt, amíg a vajákosasszony gondterhelten a fejét csóválta, lázasan csillogó fekete szemeitől valósággal visszahőkölt. Ebben a percben kénytelen volt igazat adni Harrynek, a kisfiú szemeiben olyan sötét kavargást látott, amilyennel, amióta nem volt szerencséje Piton professzort látni, azóta sem találkozott. De ami igazán megriasztotta, az az volt, hogy a gyermek mintha kizökkent volna ebből a világból, az az örvény belülről jött.

– Mi baja? - nézett riadtan Madame Pomfreyra.

– Nem tetszik ez nekem ... – csóválta a fejét az idős boszorkány. Vigyük a gyengélkedőre.

Ahogy lehajolt, az ágy lába mellett egy megrepedt tükröt látott heverni.

– Ha estére nem javul az állapota, azt ajánlom, hogy értesítsék a családját. Van valakije?

– Hát nem is tudom, hiszen nem az én házamhoz tartozik. De – tette hozzá tétovázva –, úgy tudom az édesanyja hozta.

hgf

Nem kelt ki az ágyból. Valahonnan messziről hallotta, hogy társai szólították. De ez nagyon távoli volt. Aztán női hangok susogtak felette.

Tükre vakon, bezúzva feküdt. A tükör befele sodró, végtelen örvényként nyílt meg, egyenesen a kisfiú lelke fele. Szívó, beszippantó erő, mely spirálként lüktetett, mind jobban berántva őt. Ijesztő szakadékokat rejtegetett, lelkének tükörképeként, olyan mélyeket, amelyek csak egy lélekben nyílnak befelé mély, még ha csak az egy gyermek lelke is. Hiszen a lélek kortalan.

III.

Vannak gyöngyök, mik titkosak,
Örvény mélyén teremnek,
Becsesek, fénylők, nem valók
Az embereknek.

Prudence hánykolódott, álmában vihar csavarta a fákat, ablakokat tépett fel, és valaki keservesen sírt.

– Sev, kisfiam ... – megpróbált kikelni az ágyból, de valami láthatatlan erő erős, jéghideg kezekkel visszanyomta.

– Fel kell kelnem, oda kell mennem hozzá, a fiamnak szüksége van rám – szinte sikoltotta ezeket a szavakat.

Ekkor megébredt, a malomkőszerű nyomás nem szűnt a mellén, nehezen, kapkodva vette a levegőt, de hatalmas erőfeszítéssel erőt vett magán: - Muszáj felkelnem, valami történt a gyerekkel. Severus, mi van veled fiacskám?

Kinn csend volt, csak az éjszaka csendje által felnövelt zajok hallatszottak. A vihar valahol máshol dúlt, a lelkekben.

Hosszú hálóingében a öltözőasztalkája felé botladozott, megbotlott a taburetben, amikor sötét árny lebbent meg mellette.

Prudence elnyomott egy sikolyt:

– Severus, mi van a fiunkkal? - de nem kapott választ. Hasztalan szólongatta, míg nagy nehezen remegő kezébe véve a pálcát, elrebegte: Lumos!

Halvány fénycsóva gyúlt ki, de ahhoz elegendő fény adott, hogy láthassa, a kecses antik asztalka előtt nem áll senki, csak az ablak van nyitva, és a hosszú, földig érő függönyt lebegteti a szél. A nő az asztalhoz lépett és egy faragott rámájú tükröt vett elő.

Belenézett, de egyre sápadtabbá vált, mígnem olyan remegés fogta el a kezét, hogy majdnem elejtette a tükröt.

– Merlinre! Kisfiam, mi történt veled?

– Severus! – kiáltotta oda a sötétségnek és szélfúvásnak – , hol vagytok?

Apa és fia. De csak a csend visszhangzott, és valahol távol egy éjjeli madár.

Hol vagy, Severus? Mi van a fiaddal?

Pár pillanatig hallgatta a kinti neszezést, majd hirtelen felállt, határozott léptekkel a szekrényhez lépett, feltépte ajtaját és találomra bedobált néhány ruhát egy utazótáskába, majd egy mozdulattal magára varázsolt ruhát, útitalárt és kezében a pálcával a kikötőbe hoppanált, hogy a hajnali hajóval a ködös Albion felé vegye útját, ahol valami nagyon nincs rendben, ezt érezte belülről, sajgó, mardosó nyugtalansággal. Kisfia ikertükre némán meredt az éjszakába, válasz nélkül hagyva gyötrődő anyai szívét.

És az apja, ki tudja hol bujdosik, rejtőzik a sötét éjszakában, mint a garabonciás diák, hol itt, hol ott tűnve fel rémítő, elátkozott alakja.

A.

Harry Potter az igazgatói iroda felé vette lépteit, amikor már második napja nem jelent meg mardekáros tanítványa az órákon, és megtudta, hogy beteg.

Valami nyugtalanság fogta el újból, úrrá lett rajta az a rossz előérzet, sejtelem, elhatározta, hogy véget vet ennek, és egyszer s mindenkorra tudni akarja, ki ez a fiú, és milyen titok lappang mögötte.

De az igazgatói irodában senkit nem talált, így a gyengélkedő felé ment, gyors léptekkel sietett át a folyosókon, a szembejövő diákok köszöntötték lépten nyomon, összesúgtak mögötte. Madame Pomfreynál az ajtó félig nyitva volt, és ő ismerős hangokat hallott, nemcsak a vajákosasszonyét. Megismerte az idős McGalagony hangját és egy ismeretlen nőét.

– Tényleg aggódom, Miss Delavalley, a kisfiú...

– Nem, nagyon jól tanul ... megértem, hogy az önök zilált családi helyzete...

De nyílt is az ajtó és Harry önkénytelenül visszalépett a homályos folyosóra, de még jól láthatta, hogy egy fiatal, ismeretlen boszorkány lép ki rajta, fekete haja feltűzve, nagy, sötétkék szemei alatt sötét karikák, hosszú, vékony orra különlegessé tette csinos arcát.

– Madame McGalagony, nagyon aggódom a fiamért, és azt hiszem, tudom mi a baja, azt önöktől szeretném megtudni, hogy mi váltotta ki. Azt hittem, reméltem, hogy önöknél a legjobb helyen van. Prudence valósággal lerogyott kisfia ágya szélére, míg hosszú, vékony ujjaival kisfia sötét haját simogatta, magához vonta a sápadt, lehunyt szemű arcocskát. Eddig keményen tartotta magát, de gyermeke szenvedése nehéz súly volt a számára.

– Nagyon különös baja lehet, valamiféle álomkór, és a szereim nem hatnak, legalábbis eddig. És azt sem tudom, mi idézhette elő nála ezt az állapotot.

Prudence a vajákosasszonyra nézett:

– Egy különleges bájitalra lenne szüksége a gyógyuláshoz, de azt csak egyetlen ember tudná számára elkészíteni...

McGalagony várakozón nézett rá, de oly módon, mint aki tudja a választ.

– Igen, Piton professzor, ... nekem is ő készítette el. Csak annak segítségével tudtam meggyógyulni. De most sürgősen szükség lenne erre a szerre, mert... - folytatta összeszorult torokkal - a gyermek állapota válságos.

– Tudom, hogyne tudnám, mi kell hozzá, az egyik összetevő csak itt található meg Skócia hegyeiben – felelte meg Madame Pomfrey kérdését. – Sőt, meg is próbálkozhatunk az elkészítésével, de eddig még senkinek nem sikerült.

– Madame Piton, megkérhetjük az idős Lumpsluck professzort, aki az ön férjének is a tanárja volt.

– Persze, semmi kifogásom ellene, mindent meg kell próbáljunk, de ha ez a katalepsziás állapot sokáig elhúzódik, akkor... akkor bármi megtörténhet.

Ha elegendő időnk lenne rá, valakinek előbb – utóbb sikerülne is elkészíteni. De időnk az, ami nincs – susogta.

Kicsit megingott, ahogy felállt, Minerva oltalmazón átkarolta:

– Jöjjön, pihenjen le egy kicsit. Sok volt önnek a mai napra.

– Meg kell találjam Severust – hajtogatta rögeszmésen Prudence. - Ha nem sikerül felvenni a kapcsolatot vele, akkor, akkor nem tudom mi lesz... Ő rájött, hogy mi a titka, hogy sikerüljön. Sajnos, nekem nem sikerült megtanulnom.

B.

- Ki volt ez?

- Mrs. Delavalley Franciaországból érkezett a kisfiához, aki betegeskedik!

- Francia - töprengett Harry, de akkor meg miért hozzák ide a kisfiút? Hiszen ott van a Beauxbattons.

De Harrynek nem mentek ki többé a fejéből a hallottak.

- És különben is Harry, hiszen tudod, hogy tisztázódott ez a dolog Pitonnal – tette hozzá bosszúsan Hermione.

- Tisztázódott, tisztázódott – dohogott Harry. Bár Severus Pitont felmentették az ellene hozott vádak alól, és senki sem titulálta tovább árulónak, hiszen igen nagy szolgálatot tett az ügy érdekében, Harry soha nem tudott neki szívből megbocsátani.

- Akkor miért nem tért vissza soha többé?

- Bizonyára jó oka volt rá! – tette hozzá néhány perc múlva csendesen Hermione.

Hivatalosan semmit nem lehet felróni neki. És az tény, hogy ritka képességű varázsló, nem is tudta volna hirtelenjében megmondani, hogy ismer-e más ilyen sokoldalú képességekkel megáldott mágust.

Lassan leszállt az éj, a sötétség árnyai átölelték a Roxfort csipkézett, karcsú tornyait, és ránehezedtek az egész hatalmas épületre, félelmetesebbé, nyomasztóvá téve azt. Prudence-t a kimerültségtől elnyomta az álom. A tükör előtt a gyertya lassan csonkig égett, sercegő hangokat hallatva. Ellobbant, mint ahogy a remény alszik ki, fenyegető árnyaktól kioltva

Szobájában aztán a késő éjféli órákig minden általa ismert lehetséges mágikus módon megpróbálta megidézni Pitont, kapcsolatba lépni vele. De csak üresen kongott minden, a visszhangok némák maradtak. Kétségek, vívódások közt zuhant kimerítő álomba. Álmában Piton ott volt vele, de ahogy szólni próbált hozzá, az álom szertefoszlott, és ő izzadtan, remegve ébredt, hogy aztán újabb nyomasztó álomba hulljon.

Már pirkadt, amikor Prudence újból felriadt, Piton ott ült előtte a karosszékben. Sápadt, fakó arca szinte világított a sötétben, zilált, izzadt, még mindig éjfekete tincse az arcába hullott. A boszorkány percekig nézte, azt hitte, megint csak egy álomkép incselkedik vele. Arca beesett volt, de sötét szemei olyan élénken és valami olyan belső tűzzel csillogtak, hogy a boszorkány kinyújtotta felé a kezét:
– Severus...

– Prudence, mi baj? Miért hívtál?

A boszorkány ekkor döbbent rá, hogy nem álmodik.

– Severus, ó Severus, a kisfiunk – odarohant hozzá, és megragadta a kezét. – Nem akar felébredni ő sem, segítened kell!

Piton egy pillanatig szótlanul bámult rá, majd felsegítette a nőt, aki a karjaiba vetette magát, néhány percig szorosan ölelték egymást. – Értem, tehát mégiscsak szükség van rám, a tudásomra? - kérdezte inkább önmagától.

– Igen, persze, hát hogyne lenne. Ó, Severus, annyira hiányoztál, annyit vártalak... Miért nem jöttél már olyan régóta?

– Tudod, hogy jobb volt így, mindkettőnknek... Te is hiányoztál, Prudence – súgta neki, és magához húzta, forrón csókolták egymást.

– Most menjünk, a fiunknak szüksége van rám, ha jól értettem. Visszajönni, és pont erre az átkozott – szeretett helyre! – töprengett, míg lendületes léptekkel az ajtóhoz indult, és mintha csak tegnap lépett volna ki, végigment a folyosókon és lefele indult a bájitalterem felé.

– Severus, és ha meglátnak? – Prudence szíve a torkában dobogott.

– Ilyenkor hajnalban? - nevetett fel keserűen a mester. Nem volt gondja azzal sem, hogy belépjen a Roxfortba. A fekete mágia mestere könnyedén törte fel a védővarázslatokat. Ismerte McGalagony módszereit, és itt benn Harry Potter az SVK tanár. – Nevetnem kell – gondolta - amennyi elméleti tudása volt!

– Te hívtál, nem? – fordult menet közben nejéhez, miközben talárja szárnyként suhogott körülötte, aki alig bírta tartani gyors lépteivel a ritmust. - Szabad vagyok, visszatérhetek, igaz?

– Igen tudom, csak mivel annyira nem akartál...

– Tudom én, hogy miért nem – gondolta Piton, de közben már a bájitalterem elé értek, a terem elé, amely annyi éven keresztül az ő birodalma volt. Mintha hazaérkezett volna, egy hosszú út után.

Könnyedén feltörte a kapuzáró bűbájt és már benn is voltak.

– Csak remélem, az öreg nem változtatta meg a bájitalok helyét – mormolta Piton, a szekrényeket nyitogatva, és felnyitva a zárolt, veszélyes bájitalok szekrényét is.

– Készítek neked egy teát. – szólt Prudence, figyelve a mester fáradt, törődött arcát a fellobbanó gyertyák fényében.

Piton csak bólintott, miközben a keze tovább járt, dobozokat nyitogatott, mérőeszközöket keresett elő. A fiatal nő a másik teremben csészéket kerített elő és a mágia segítségével néhány perc alatt ott gőzölgött a legfinomabb illatos tea. Amíg térült-fordult, a mágus már a tüzet szította.

– Itt a tea! – nyújtotta felé a gőzölgő csészét.

– Igen, köszönöm. Szeretném tudni – szólt, miközben elvette a nő kezéből a csészét – hogy mégis, mi idézte elő nála ezt az állapotot. Mert az átok, az titeket sújtott, nem? - kereste tekintetét – A Delavalley család női tagjait. És erősen kétlem, hogy öröklődik. Legfeljebb a hajlam. Itt kellett történnie valaminek! – sötétült el az arca a mágusnak. – De majd kiderítem én...

 - De minek? Ki bánthatta a kisfiút? - nyílt nagyra Prudence szeme –, hiszen nem is tudják, hogy a te fiad. És én azt hittem, a legjobb helyre hozom, ahol a tudás legjavát kapja, hiszen a te fiad. 

– Az én fiam… Mintha ez valami dicsőség lenne... Igen, persze, a kettőnk döntése volt... Majd fényt derítünk erre is, ha eljön a pillanat, de most mondd, nálad van az eredeti recept? Mert attól tartok, hogy nem lesz meg minden belevaló. És nem akarok tévedni.

– Tudod te azt – nézett rá Prudence -, emlékszel.

– Biztos vagy benne? Aszfolédosz gyökér, holdruta... - sorolta, homlokát ráncolva, koncentrálva...

Míg Prudence közben sikeresen előbűvölte a receptet, azalatt Piton előtt már hiánytalanul ott feküdtek a hozzávalók. Köztük az oly nagyon ritka fekete álomfű. A férfi csak egy pillantást vetett a pergamendarabra és biztos, gyakorlott kézzel nyúlt a füvek után. Miközben Prudence a bájitalokat idézte fel magában, rutinos mozdulatait figyelte: a professzor keze gyorsabban járt a gondolatainál, üvegcséket nyitott és zárt, rázott fel és mért ki.

A boszorkánynak, amíg hosszú ujjú kezeit figyelte, elkalandoztak a gondolatai és első találkozásuk jelent meg előtte.

Mintha csak tegnap lett volna.

Látta önmagát, amint szürkéskék utazóköpenyében felfelé veszi a lépcsőfokokat a Roxfort lenyűgöző, hatalmas csarnokában. Milyen fiatal volt akkor, szinte kislánynak tetszett, pedig már lediplomázott a Beauxbattonsban, és ígéretes pálya állt előtte.

Sápadt volt, de nagy kék szemei ragyogtak, pillantotta meg tükörképét váratlanul. Miután egy arra rohanó fekete taláros diákcsoport megmutatta neki, hogy merre haladjon az igazgató irodája felé, megigazította barna fürtjeit, amik lazán kiszabadultak a hajtűkből, és most arcába hulltak. Sápadtsága nemcsak gyenge fizikumának volt a következménye, hanem az izgalomnak is. Nemigen utazgatott, gyengesége miatt nem kockáztatott, különösen külföldi utakat. Így hát ez volt eddigi élete leghosszabb útja, amit egyedül tett meg. Most kénytelen volt rászánni magát az útra, a kór, ami gyermekkora óta lappangott benne, minél eddiginél erősebben tört rá. Ezalatt odaért a gyönyörű griffel díszített lépcsőhöz. És csakhamar ott toporgott izgatottan, torkában dobogó szívvel az ősz mágus, Albus Dumbledore irodája előtt. Halkan megkocogtatta az ajtót: - -- Tessék, csak tessék! – hallatszott, egy idős, de derűs hang.

– Miss Dellavalley! – hunyorgott az idős varázsló, félholdalakú szemüvege mögül - már vártam.

Miközben helyet foglalt az igazgató asztala előtt, az elvette Madame Olympe levelét és böngészni kezdte. Idős, ráncos kezeiben meg-megrezdült a zörgős pergamen.

- Nos, kedves Miss Delavalley, ön úgy véli, hogy én segíteni tudnék. Meséljen csak, szeretném öntől is hallani a részleteket.

És beszélni kezdett, eleinte bizonytalanul, majd egyre jobban belemelegedett, ahogy az idős mágus érdeklődő tekintetét magán érezte. A történet dagadt, színesedett, és ő váratlanul úgy érezte, hogy már nagyon régóta ismeri az aggastyánt, és hogy órák óta itt van és mesél.

Családja történetéről mesélt és csakhamar a legutóbbi hetek eseményeit idézte fel, amikor Franciaország legidősebb és legtapasztaltabb vajákosnőjét keresték fel. Az idős boszorkány, miután alaposan átböngészte a könyveit és a családi levelezést, hosszas fejcsóválás után így szólt:

- Sajnos, a megfelelő elixírt csak részben tudnám elkészíteni. A legfontosabb összetevő hiányzik, a hozzávaló növények hiányzanak, kihaltak évtizedek óta. Fiatal koromban még élt ebből a fajból néhány példány, de ma már kipusztult. Nem kockáztatom meg a hozzávaló kicserélését másra, mert nem tudom, milyen lesz a kívánt hatás.

Azt tanácsolom, utazzanak el Angliába, a Roxfort igazgatója úgy tudom, ismer egy igen tehetséges bájitalmestert, aki már sok mindent megoldott. Addig is ezek a cseppek segíthetnek, de csak ideig-óráig tartó hatásuk van.

– Nos, miss Delavalley – rezzentette a valóságra az igazgató hangja –, akkor nem marad más hátra, minthogy bemutassam önnek iskolánk bájitaltan-tanárát: Piton professzort. Remélem, ő fog tudni segíteni.

A bájital sercegve főni kezdett, piros szikrák szálltak ki belőle, ekkor Piton egy ezüstkanállal lassan kavarni kezdte, az óra járásával ellentétesen, míg közben magában számolt. A boszorkány egy ideig figyelte a mágus hosszú, vékony ujjait, amik az ezüstkanálra kulcsolódtak és újra elmélyedt az emlékekben.

Az igazgató hívására nemsokára halk koccanás után megnyílt az ajtó, és magas férfialak jelent meg a küszöbön.

– Gyere közelebb, Severus, be szeretném mutatni a hölgyet, hosszú utat tett meg, hogy láthasson.

– Nocsak – nézett felé a varázsló, hosszú, fekete talárba bújtatott szikár alakja még szikárabbnak tűnt, zilált fekete tincsek hullottak arcába, de ahogy felemelte arcát, parázsló sötét szempárral szembesült. Ez a tekintet már a legelső pillanatban meglepte, mondhatni leigázta. Néhány végtelennek tűnő pillanatig foglyul tartotta a bűvös szempár, majd elengedte, de az ajkán gunyorosnak tűnő mosoly tűnt fel.

Ilyen szempárral eddig még nem találkozott. Gyorsan aprózta lépteit lefelé a mogorva varázsló után, aki előtte haladt, talárja csapkodott utána, mint hollószárny.

f

– Mutassa azt a receptet! – szólította fel szigorúan a bájitalmester, mintha egy diákjával beszélne. Prudence úgy meghökkent, hogy hirtelen kiszáradt a torka, hiszen már felnőtt, diplomás nő volt, saját pályával. A táskájába nyúlt és szótlanul átnyújtotta a mágusnak a receptet. Az elvette és böngészni kezdte, egy darabig felváltva nézte őt és a pergament.

– Nos, gondolom, a Circe füve meg a holdruta lehet az egyik probléma, nemigaz? Szerencsére nekem van belőle, Skócia legmagasabb vidékein még terem a holdrutából, amíg az ostoba muglik ki nem irtják egészen, és nekem mindig hoznak belőle. Nos, én hozzáfogok az elkészítéséhez, majd ha megvagyok vele, üzenek. Gondolom, holnap estefelé várható eredmény.

- Igen, rendben, persze - motyogta zavartan Prudence.

Kinn egy házimanó várta, aki Piton Professzor alagsori szobájától messze levő vendégszobába kísérte. Prudence kimerülten nyújtózott végig a baldachinos ágyon és álomba merült.

Másnap Dumbledore tanácsára végigsétált a Roxforton, addig sem emésztette magát gyötrő gondolataival, megcsodálta az elvarázsolt mennyezetet, a költöző lépcsősorokat, egyszer mintha Piton professzor fekete talárját is látta volna elsuhanni a folyosón, majd sétálgatott a kertben, álmai és gondolatai között tétovázva, várakozással telve. Bár maga sem tudta mire vár, hiszen semmi csodára nem számított, csak egy átmeneti megoldásra, hogy most mikor a neki megfelelő lehetőség adódott végre, akkor a munkájára tudjon koncentrálni, de amíg az alattomos kór bármikor rátörhetett, ez nem volt lehetséges .

A délutáni fakuló fények egyre keskenyedtek a gótikus ablakok ívében és a fiatal nő kellemes fáradságot érzett. Egy bögre illatos teát kortyolgatott, amikor halk koccanásra lett figyelmes. Első pillanatban ezt is a kastély titokzatos zajai közé számolta, vagy azt hitte, csupán képzeli. De a halk nesz ismétlődött. Prudence csodálkozva állt fel, összefogta magán bársonyköntösét, és az ajtó felé indult. Egy kis összehajtogatott cédula kúszott be az ajtó alatt, amit a nő gyorsan felkapott. Apró, szálkás betűs, de lendületes, ismeretlen írást látott:

Miss Delavalley,

Este nyolcra elkészül a főzet, várom a termemben, hogy megbeszéljük a részleteket.

Piton professzor

A boszorkány gyorsan feltépte az ajtót és kilépett, még épp megpillantott egy sapkás kis alakot, aki eltűnt a folyosó kanyarban. Prudence egy darabig még álldogált a küszöbön, de a manó már régen eltűnt. Az elvarázsolt asztali órára tekintett, amit ajándékba kapott, öt óra múlt, még volt ideje bőven, ezért előkereste a bájitalra vonatkozó jegyzeteit.

A bejegyzéseit nézegette, amikor egyszerre csak mintha éles szél süvített volna végig a helyiségen. Megborzongott és szédülni kezdett. – Mi lehet ez? – kapott a fejéhez, és belekapaszkodott az asztal szélébe. Biztos csak a fáradtság. Ólmos fáradtság lepte meg, egyre jobban szédült. Nem lehet, nem lehet épp most. El kell múljon, csak épp leülök egy kicsit.

A nagy, antik ingaóra lassan elütötte a nyolcat. Piton professzor még egy pillantást vetett a főzetre, még egy kavarás és félrehúzta a tűzről.

– Igen, úgy tűnik, rendben van. Most már csak tisztázni kéne, pontosan kinek és mire is szánják? Mert a hozzávalók alapján és Dumbledore elejtett szavaiból valamiféle álomkór gyógyítására... Bár a közönséges álomkór receptje nem ilyen bonyolult, azért nem kellett volna Franciaországból ideutaznia.

Ez nem a megszokott recept volt, tehát valami titoknak kell lappangnia itt… A gyanú egyre jobban megerősödött benne.

Most már itt kéne lennie – pillantott az órára.

De a mánusok, mint valami sötét pókok, elszántan vitték előre az időt, a percek múltak közömbösen és kérlelhetetlenül.

– Késik – pattant fel a mágus –, mit képzel ez az elkényeztetett francia kisasszony? Egész nap ezt a vacak főzetet készítettem, és ő meg késik, tán el is felejtette. Most odamegyek és megmondom neki a magamét, és ez az utolsó, hogy mások főzeteivel kínlódom.

Bár az igazat megvallva nagyon is élvezte a különös elixírrel való bíbelődést, a vérében volt a bájitalfőzés és minden bonyolultabb főzet elkészítése olyan kihívás volt a számára, aminek minden perce kellemes izgalommal töltötte el, mint például a már nem létező füvek mással való behelyettesítése.

Közben már az emeletek felé haladt, a diákok ijedten rebbentek el a folyosókról közeledtére. Határozottan kopogott a francia boszorkány ajtaján, és várta a választ. De semmi zaj nem hallatszott. Még egyszer próbálkozott, ekkor néhány perc várakozás után elsuttogott egy varázsigét, mire az ajtó feltárult:

A professzor belépett és becsukta az ajtót. A nyoszolyán mély álomba merülve feküdt a lány. Piton egy pillanatra megdermedt, de hirtelen valami megvillant a szemében.

– Miss Delavalley, Miss Dellavalley, ébredjen! – szólongatta egyre hangosabban.

Hirtelen fény gyúlt az agyában, közel hajolt hozzá, rázogatta, ütögette a kezét egyre erősebben, de semmi reakciót nem kapott. A nő ernyedten hullott vissza párnáira, s tagjain valami furcsa dermedtség ült, amit a mágus rossz jelnek tartott. Eközben igyekezett nem a nő különös illatára figyelni, ami megcsapta, ahogy feléje hajolt, hanem a boszorkányt fenyegető, látszólag halálos veszélyre.

– Meg kell tudnom az igazat – emelkedett fel - és minél hamarabb.

Ugyanúgy ahol jött, mint a gondolat suhogott vissza, ezúttal az igazgató irodája felé.

4. Gyermek és madár

Alig pirkadt még. A vöröses fények áttörtek a szürkeségen, és lassan belopakodtak a Roxfort emeleti szobájának árkádos ablakán is.

A mágus a kis szoba leghomályosabb sarkában ült, fekete haja ziláltan az arcába hullott, és próbálta kiszámítani, hogy körülbelül mikor hathat a bájital. Amióta megtudta az igazgatótól, hogy a lányt miféle átok sújtja, valamiféle tompultságot érzett, és dermedten figyelte a hatást.

A fiatal nő végre lassan ébredezni kezdett, a zsibbadtság eltűnt tagjaiból és kezdett öntudatra ébredni. Piton közelebb lépett: Merlinnek hála, úgy látszik még idejében sikerült megitatni vele a bájitalt.

Virradt. A kelő nap még gyenge sugarai bátortalanul törtek volt utat maguknak le, egészen az alagsorig. Útközben a csúcsívekre kis fénynyalábokat aggattak, amíg el nem érték diadalittasan a sötét, homályos pincehelyiséget is, ahol lassan, óvatosan próbáltak meg fényt, reményt lopni a két sápadt, aggódó felnőtt lelkébe is.

Ahogy lassan az aranyszínű fény életet varázsolt a falakra, úgy próbálta belopni magát a halálra dermedt lelkekbe is. Prudence szívdobogva figyelte, hogy a bájital végre elkészült. Mint egyszer valaha egy nagyon távolinak tűnő napon.

– Remélem, még idejében – mormolta a Mester mintegy magának, s ahogy felpillantott feleségére, arca olyan viaszszínű volt, mint a falak.

Bármilyen gyorsan dolgozott, az anyagok össze kellett érjenek, időt kellett adni a növényeknek, hogy kifejtsék hatásuk. Így, a bájitallal a kezükben tértek vissza a betegszobába, ahol a kisfiú aludta halál felé sodró, dermedt álmát.

A mágus odaült fia ágyának szélére. A fél kezén meg tudta volna számolni, hányszor tette ezt az elmúlt években. Gyakorlott kézzel emelte a gyermek ajkaihoz a kelyhet, miközben egyre hangosabban egy varázsigét mormolt. A mágia lassan terjedt szét körben a falakon, rezgett, áradt a szobában. A gyermek pillái lassan rezegni kezdtek, és a dermedtség eltűnt róla,  így sikerült kortyolnia a bájitalból.

Amikor félig elfogyott a bájital, Piton elvette ajkaitól a kelyhet és összehúzott szemekkel várt. Néhány perc telt el csak, de olyan őrjítő lassan, mintha csigaként mászna a máskor sasszárnyú idő. Prudence-nak kihagyott a szíve egy ütést, érezte, hogy menten összerogy. Homok került a finom szerkezetbe, és a percek csikorogva vonszolták - tolták előre egymást. A kisfiú ekkor lassan megmozdult és tágra nyitotta éjsötét szemeit.

– Severus – suttogta a boszorkány.

A fiúcska néhányat pillogott, mint aki emlékeiben kutat:

– Ne beszélj most, fiacskám, ne fáraszd magad. – szólt gyorsan Prudence és hozzálépett.

– Mama, mikor jöttetek? – nézett körül boldog csodálkozással, ritka esemény volt számára, hogy szüleit együtt lássa.

– Jól érzed magad?

– Majd később beszélünk fiam, pihenned kell! – és Piton fürkészően nézte. – Minden rendben, nem bánt semmi?

- Papa! – ült fel a kisfiú, amikor tekintete szembetalálta magát a sötét szempárral.

Kis Sev nem tudta mire vélni szülei féltő gondoskodását, hiszen semmije nem fáj, nem beteg. Kissé valóban furcsán érezte magát, de afeletti örömében, hogy maga mellett tudhatta őket, szófogadóan visszadőlt párnájára.

– Majd kiderítem én, mi okozta ezt nála – meredt sötéten maga elé a mágus, majd a hitvesére nézett.

– Mindjárt jövünk, kisfiam! - szólt vissza Prudence ragyogó mosollyal, és halkan kiléptek a szobából.

– Mire gondolsz, Severus?

– Arra, hogy mi válthatta ki ezt nála? A te esetedben, mint tudjuk, az átok volt. De ez csak a család nőtagjait kéne sújtsa, hacsak nem örökölt valamiféle érzékenységet a betegségre. Ez is lehet, de valami ki is válthatta nála, és én meg fogom tudni, hogy ki bántotta a fiam! – és a keze ökölbe szorult.

Prudence csak szótlanul és mérhetetlen bánattal nézte, a kisfiú úgy tűnik mindkettőjük átkos örökségét továbbvitte, és ő bármit megadott volna, hogy segítsen rajta, hogy boldognak lássa. Hiszen a Roxfortba is azért hozta, hogy a legjobbat kaphassa, ott, ahol apja is tanár volt.

És mégis számkivetve...

Jobb lett volna, ha Franciaországban marad, az anyjával és megfeledkezik róla és Angliáról.

Kis Severus miután megitta reggeli kakaóját elmerengett.

Bájitaltanon voltak, és számára bosszantó módon legtöbb társa a legtökéletesebb hozzá nem értésről tett tanúbizonyságot. A kisfiú miután átfutotta gyorsan a táblára bűvölt képletet, biztos kézzel nyúlt a bájitalhozzávalók után, és percek alatt megvolt a keverék, egy kis porrá zúzott ebből, csak két csipetnyi, a másik fűből annyi, a kőrisbogár porából még egy kevés...

Izgatottan, de mindazonáltal biztos kézzel cselekedett

Aztán feltekintett, most már csak főnie kell a keveréknek. A diákok többsége még a megfelelő hozzátevők közt tétovázott, nem tudván megkülönböztetni rendesen egymástól őket.

Slughorn alakja időnként eltünedezett a színes gőzök között, s amikor néha láthatóvá vált, a kis Severus észrevette, hogy arcán boldog mosollyal szundikált. De szabályos időközökben megébredt, és olyankor célzatos megjegyzésekkel szabályozta, tartotta kordában az osztályt. Rajta kívül senki sem vett észre semmit.

- Smith, vegye le a tüzet...

- Weasley, gyorsabban keverjen, mit szórt bele kőrisbogár helyett, hogy ilyen barna lett a füstje?

Severus figyelmesen, szabályos időközökben megkeverte a főzetet, amiből csodás ezüst füst szállt fel, egyedül az egyik griffendéles lány főzetének tejfehér füstje volt hasonlatos az övéhez. Egy ideig figyelte a szeplős lányt, aki a könyvébe mélyedt, majd szinte gyengéd szeretettel újból kavart a főzetén. Amíg így gondolataiba merült, hatalmas robbanás rázta meg a pincetermet.

Az egyik kócos griffendélesnek sikerült felrobbantani üstjét. Erre az idős Csiga bá is felriadt, a szívéhez kapva:

– Nyugalom, fiaim, nyugalom!! Nehézkesen odakacsázott, majd néhány pálcasuhintással eloltotta a füstölgő üstöt.

Néhány apró varázsló és boszorkány ugrándozott ijedtében vagy izgatottságában. A kis mardekáros fiú szánakozó csodálkozással nézte őket, ilyenkor nagyon idősnek érezte magát, aránylag kis vézna termete ellenére,  ha ekkor valaki jól megfigyeli, a sápadt arcból szinte felnőttesen komoly, sötét szemek égő tekintete sütött.

- Hát fiam, mit mondtam, mennyi sárkányköröm port teszünk bele? Egy csippetnyit, ez magának annyi?

Severus a fejét csóválta, mintha ő lett volna a tanár: Jó marékkal szórhatott belé – gondolta. A kócos Smith riadtan szemlélte megolvadt üstje maradékait.

- Igen, tanár úr ...

Az idős professzor megfordult, és meglátta a kisfiú azúrkék főzetét és a felette csinosan kerengő ezüstfelhőt.

– Ez az, tökéletes! Na látjátok, hogy lehet, ha összeszeditek magatokat és koncentráltok. Ez 10 pont a Mardekárnak ismét, Dellavalley! Semmi más nem kellett, csak az utasításokat követni, minden le van írva. Jó, rendben, mára elég lesz, hozzátok ki a főzeteket!

- Delavalley, Steele, Orlander segítsenek összeszedni Smith anyagait!