Baglyát kereste, a kis, fiatal jószág gyakorta csapongott erre-arra, de most már jóideje hívta, és az nem jelentkezett.

Fura zajra lett figyelmes hirtelen. Különös, meghatározhatatlan nesz volt. Felnézett, egy közeli fa magas ágain gubbasztott a barna bagoly, borostyánszemeit nagyra nyitva, és sírt. Körülötte pedig három fekete varjú károgott, ijesztően, az egyik időnként jól belecsípett az elárvult kismadárba. Severusban meghűlt a vér, kiáltozni kezdett, űzni a madarakat, körbenézett, de sehol senki, aki segíthetne, a máskor napsütéses térség üres volt.

Hirtelen előkapta a pálcáját:

– Pusztuljatok!

A fekete madarak egy pillanatra megdermedtek, majd mérges károgással, maguk után fenyegető nyomként tollakat hagyva, elrepültek.

- Sylvain, jöjj !

A kis, barna madár nehézkesen felszállt, és a kisfiú karjára telepedett. Nagyon félt, még mindig reszketett, csapzott és sebes volt. A kis bagoly okos, fénylő sárga szemében és a fiúcska értelmes tekintetében ugyanaz a félelem bujkált.

Mihelyt kissé megpihent, barátságosan megcsipkedte a kisfiú fülét, és hálásan pillogtatott, míg a fiú a sebeit ápolgatta. A bölcsesség madara volt, de lélekmadár is. Hiszen olyan fiatalok voltak még mindketten, valamikor elérnek majd a bölcsesség útjára, a tudáséra, mely lehet veszélyes is, de most még túl zsengék voltak ennyi szenvedéshez, ennyi értelmetlen gyötrelemhez.

Repült az idő, Severus eminens diáknak bizonyult, gyors felfogó képessége szorgalommal és otthonról hozott tudással párosult, ezért akadtak körülötte hízelgők, haszonlesők, akik főleg bájitalórán a kegyeit keresték. Bár ő nem utasított el senkit, tartózkodó magatartása még a legbarátkozóbb természetűeket is visszariasztotta. Talán csak a két szobatársa került óhatatlanul közelebb hozzá, de Delavalley olyan titkolózó volt, hogy azonkívül, hogy eddig Franciaországban élt és az anyja francia boszorkány, és az apja is varázsló, szinte semmit nem tudtak kiszedni belőle.

Természetesen ezek a tulajdonságok nem tették különösen népszerűvé a diáktársai körében. Sugárzott belőle a másság, akadtak bőven irigyei, gúnyolták vagy kerülték, annyira más, koraérett, különös gyermek volt.

Így szinte elkerülhetetlen volt, ami bekövetkezett. A két griffendéles hangadó, Orlander és Weasley engedély nélkül kilógtak Roxmortba, és robbanó Fogas frizbliket hoztak a nagybácsik jól menő üzletéből, amik este lámpaoltás után robbantak fel.

A fiúk, az előző napi bájitaltanórai kudarcok után, miután tőlük az igen toleráns, agg professzor pontokat volt kénytelen levonni, de a Mardekár, hála Delavalleynek ismét pontokkal gazdagodott, még inkább Severus ellen hangolta hangolódtak.

A robbantások után igen hamar fény derült az elkövetőkre, épp bűbájtan órára készültek, amikor Granger tanárnő suhogó kékes talárjában előttük termett.

– Orlander, Weasley, Longbottom - szólt szigorúan -, most rögtön az irodámba!

- De tanárnő! – nézett rá ártatlannak szánt arccal a főkolompos Orlander, egy magasnövésű, barna fiú.

- Semmi de, ne is merjetek tagadni, a tiétek volt a tiltott Fogas Frizbli...– és kopogó, hegyes orrú cipőiben elsietett, a fiúk már csak a kontyát látták.

– Valaki beárult minket - hördült fel Michael -, csak ez a stréber lehetett, láttam, ott sündörgött a könyveknél. Biztos ránk lesett...

- Ez egy mocskos stréber, besúgó – fűzte hozzá Steele, és fenyegetően közeledet, a teljesen megdöbbent Severushoz. - Igen, az, minden Mardekáros mocskos besúgó, hallottunk már ilyet !

- Biza, még hasonlít is hozzá, bárki láthatja! – toldotta meg egy vörösképű. - Hiszen ott a képe a harmadik emeleti folyosón, a híres Perselus Piton, aki elárulta az igazgatót.

Severus kezében már ott volt a pálca, de ezt már mardekáros társai sem nézték tétlenül, fenyegetően közeledtek feléjük, kivont pálcákkal.

- Hazudsz! Severus nem áruló, ti vagytok marhák! És Piton sem volt az! Kiderült az igazság!

- De az volt! Gyilkos!

- Nem igaz, nem igaz! - kiáltotta - sikoltotta dermedt-remegő lélekkel a kisfiú, a körülötte elsötétülő világban.

- Áruló Mardekár!

- Szájhősök!

Pillanatokon belül tömegverekedés tört ki, és senki sem vette észre percekig a szótlanul összecsukló sápadt kisfiút.

– Elég legyen! – lépett közelebb egy felsős, magas, feltűnően szép arcú mardekáros fiú, prefektus. Megpróbálta szétválasztani a verekedőket.

– A Piton - féle ügyet tisztázták felsőbb fórumokon, nem ránk tartozik az ítélkezés, és itt senki sem vádolhat senkit! Aki meg büntetésre kell jelentkezzen, az induljon!

- Stuart! Stuart! – kiáltott felé a szőke Bryan -, Severussal valami történt.

A sápadt fiú a falhoz támaszkodva egészen a földre csúszott, Bryan és Smith megpróbálták felemelni, de ekkor már futva érkezett Harry Potter, talárja suhogott utána.

- Mi folyik itt? - kérdezte kipirulva, és megtörölte a homlokát.

- Tanár úr, - lépett elő Bryan Northrop, - Oglanderék megtámadták Delavalleyt.

- Ki verekedett?

Nagy hangzavar támadt, mindenki egyszerre kezdett beszélni, egymást vádolták, a Griffendélesek a Mardekárosokat, és fordítva.

- Megtámadtak...

- Igen, de Delavalley pálcát húzott!

- Ti kezdtétek!

Harry a fejéhez kapott, mintha a saját iskolásévei éledtek volna újra. Nyomasztó, sötét évek, és a bájitaltanár rettegett alakját, és hideg, gunyoros mosolyát látta maga előtt.

- Tanár úr, tanár úr! – kiáltott a vastag copfos Julie -, Delavalley nagyon rosszul van.

- Igen, elvihetjük a gyengélkedőre? Elájult vagy mi – kérdezte a prefektus.

- Igen, menjenek Stuart!

- Ti meg jelentkezzetek nálam! – intett körbe. És 10 pont a Mardekártól és a Griffendéltől is! És ne lássak több folyosói harcot!

A kisfiút a gyengélkedőre vitték, ahol Madame Pomfrey nagy nehezen lelket vert bele. De ez után nem volt többet a régi. Sápadtabb, komorabb, emberkerülőbb lett, mint valaha, egészen addig a napig, amikor egy reggelen az a hideg dermedtség, amit először aznap a folyosón érzett, elért a szívéig.

És nem kelt fel többé, csak a hangok harsogtak tovább a fejében, és a tükre megvakult, mintha a lelkébe hullott volna valami. Áruló vagy te is, mint Perselus Piton! Gyilkos! És kárörvendő pokoli kacagás hallattszott:

- Áruló, gyilkos!

- Nem, ez nem lehet igaz – nyöszörögte a kisfiú, baglya bánatosan csettintett a függönyrúdjáról.

- De hol lehet most a rejtélyes professzor? – kérdezték, suttogták a folyosókon, az osztálytermekben, a hálókban, suttogták a képek a falakon, a diákok és a tanárok egyaránt, tán még önmaguktól is megriadva, bújkálva.

Merre terelte hát a Sors a mi garabonciás professzorunkat?

Merre viszi nehéz sorsa lépteit, mások és önmaga elől is rejtve, önkéntes száműzetésbe. Suhanó árny a halkan zizegő avaron, muglik és egyebek félelmére, erdők mélyén, elhagyatott vidékeken rejti lépteit.

- Csak a garabonciás lehet! – suttogták az elhagyatott hegyi ösvényeken bolygó szikár, magas, suhogó fekete köpenyes alakját megpillantó muglik, és keresztet vetettek, nehogy rontást hozzon rájuk. Rossz időt hozhat, meg egyebeket.

Pedig Pitonnak esze ágában sem volt kérni tőlük semmit, még tojást és tejet sem.

Sötét varázsló, az biztos, súgtak össze mögötte, és félve az eget kémlelték, a közeledő sötét felleget kémlelve, nem jelenik-e meg egy sárkány.

Nem is tudták, mennyire ráhibáztak az igazságra, a babonás nép hite megőrzött valamit azokból a feledésbe merült időkből, amikor a varázsvilág léte még nem számított titoknak. Piton igazi tudora volt a fekete mágiának, és ha jól megfigyelték volna, könyv is volt nála, nem is egy. Csak egyben tévedtek, nem vándor diák volt, hanem bolyongó tanár.

 d a

5. rész

Ha belegondolt, házasságuk inkább csak papíron létezett, olyan ritkán és keveset találkoztak, hogy azt együttélésnek semmiképpen nem lehet nevezni. Olyan volt ez a kötés mint egy könyv, aminek csak az első, de legfontosabb sorait rótták fel. Mint egy napló, melyet nem tudtak folytatni, talán lelakatolták és elveszett a kulcsa, mély kútba esett.

De most, amikor már nem is számítottak rá, megkerült a kulcs váratlan – hirtelen. És ők szinte döbbent áhítattal figyelik, óvatosan megfogják és megforgatják a lakatban. A könyv megíratlan fehér lapjai várakozón peregtek végig előttük, mintha azt sugallták volna, hogy még bármi felkerülhet rájuk. Akár szép, aranytintával felróva.

Aznap este az ablakban könyökölt, csend volt, és a sötét égen lassanként kigyúltak a csillagok és mégis, ragyogásuk ellenére mintha súlyos teherként nehezedtek volna rá. Ilyen hosszú útnak még nem indult egyedül.

Amerre ellátott a lassan homályba merülő kerten át, végtelen horizontok nyíltak meg előtte, mintha egészen távolra ellátott volna: messze erdők hullámoztak, a végtelenbe ringatóztak lombjaikkal, és még messzebb a tenger haragoszöldje, amelyen átkelve majd Angliába jut. Végtelen terek, a szabadság érzete érintette meg, boldognak és szabadnak érezte magát, belélegezte a füvek, fák leheletét, az éjjel nyíló virágok illatát és mintha elvarázsolták volna, elringatózott volna a messzeségbe.

Az a nyár jutott az eszébe, amikor frissen diplomázott, ugyanilyen illatáradat úszott a kertben és úgy tűnt, lassan minden a helyére kerül az életében, amikor orvul rátört a gyermekkori kór.

Nem lehetett tudni, hogy pontosan mitől, a bolygók mozgása változott meg talán,  avagy a lassú léptű Szaturnusz változtatott talán súlyos járásán, és lépett rá egy veszélyesebb, de sorsszerűbb ösvényre.

Egyre hosszabban tartó és nehezebben múló álom volt az, ami egyre gyakrabban tört rá.

Mikor kissé helyrejött, elindult felkeresni egyetlen még élő nőrokonát, egy másik városban.

Az egyetlen, utolsó lehetősége volt. Tudnia kellett mindent az átokról, amely most mintha felerősödött volna, minden érzéke azt súgta. A múlt idők rejtekéből közelített felé, a múlt már-már legendába vesző homályából, és kiteljesedni látszott. Mint aki még egyszer támadásba lendül, és úgy tűnt, nincs hatalom, amely megállíthatná. Nyúlós, ragacsos csápjaival most Prudence után kapott, ráfonódott fiatal életére, visszahúzta. És neki fogódzót kell találnia ebben a tapadós szürkeségben.

Az ősz hajú, törékeny nénike sokáig kutakodott áporodott szagú szobájában, míg régi kekszes dobozok közül előhalászta a megsárgult, zörgős levélpapírokat.

-Szóval Te Edalene lánya vagy? – nézett rá a szemüvege mögül.

- Az unokája.

- Az unokája persze, ugyanolyan kék szemed van, mint neki. – állapította meg, miközben szemrevételezte a sötét hajú lányt, keskeny ujjai között forgatva a papírokat.

- Nos, hát biztos hallottál már a Corbillé családot sújtó átokról? Nem? Hogyhogy nem? Ó, hát biztos szegény Edalene kímélni akart, de a betegséged ennek az átoknak köszönheted, bizony, Essilye, az egyik ükanyád, aki vagy 300 éve élt, gyönyörű, szőke hajú boszorkány volt, szépsége felkeltette másokban az irigységet

Fiatalon ment férjhez, alig 18 volt, egy jóvágású, sármos, tehetséges mágushoz, akit egy másik, irigy természetű boszorkány szemelt volt ki magának. Boldogsága és csillogó fiatalsága azonban nem hagyott nyugodni másokat, az irigység kis viperaként ágaskodott a törpe lelkekben.

Essyl kedvenc családi legendája, a szőke Yseult, ismertebb nevén Izolda legendája volt. Legalábbis is élete kísértetiesen hasonlított az övéhez. Neve, miként az övé is, az insillid szóból ered, ami varázslónőt jelent. Izolda "tündér-boszorkány" volt, aki anyjától örökölte gyógytudományát, varázsfüvekhez értését. Ezek a boszorkányok gyógyítók is voltak, nemhogy nem vének és csúfak, hanem éppenséggel sugárzóan szépek voltak, és kifejezetten erős egyéniségek.

A Darelle nevezetű vékony, szikár boszorkány, aki maga is Essyle férjére pályázott, végtelenül irigy volt rá, sikereire, mert Essyle nemcsak szép volt, hanem már megérdemelt hírnevet is szerzett mint gyógyító füves boszorkány, és pusztító átkot mondott ki rá, ezzel majdnem halálát okozva. Tündérnagyanyja azonban eljött hozzá rögvest a Fehérközön át (és) az erdők és szelek suhogó erejét ostorába fogva, és drága, ritka füvekből főzött főzetével megtorpanásra késztette a sorvasztó rontást.

A halál azonban azóta is többféle mételyező rontás formájában lesett a család nőtagjaira. Teljesen nem tudták az átok hatását eltörölni. Halálos álom formájában csapott le váratlanul, mely a test lassú halálát, sorvadását idézte elő, vagy szerelmi balsorsot hozott.

Az ügyes tündérkezek gyógyító írt kavartak Eladore számára, és a csinos fiatal boszorkány megmenekült. Majd több-kevesebb sikerrel a következő generációk asszonyai is, hol feledve, hol felidézve a hagyományt. Nem az győzött, ki ellenébe működött, hanem aki elébe állt a sodrásnak.

Íme, én átadom neked az eredeti receptet is, aminek egynaprakész változatát használta Edalene, de mivel látom, ez nem működik, vissza kell térni az eredeti recepthez.

Sok mindent láttam már, és családunk történetét is ma már csak én ismerem részletekbe menően, de más tanácsot nem adhatok. Kislányom, keressétek fel Aladna vajákosasszonyt, ő majd segít neked a főzet értelmezésében, és meg kell szerezned az eredeti hozzávalókat is! Hogy is hívnak? – nézett rá figyelmesen.

– Prudence.

– Prudence, van már férjed? Nincs? Vőlegény sem? Ezek a mai lányok...

A lány távozta után sokáig nézte a háta mögött becsukódó ajtót, a rezgő kilincset, a komor, tömörfa ajtó úgy meredt rá, mintha valamit lezárt volna, mintha valami véget ért volna, hosszú-hosszú idő után.

– Remélem, nem te leszel az, akin beteljesedik az átok teljessége, és a szerelmi balsors nem téged fog sújtani, és nem neked kell egyedül leélned az életed, amíg betegséged át nem ringat az örök álomba! Mert Te vagy a hetedik a sorban, akit utolért az átok, – motyogta maga elé aggodalmasan, korához képest megdöbbentően élénk tekintettel.

Return to Top