Prudence később nem tudta felidézni, hogy mikor is kezdődött el az egész. Mikor volt az a pillanat, amikor a professzor, meglehetősen ritkán felvillanó, fura kis mosolya megigézte, és azon kapta magát, hogy a férfi mély zengésű hangjáról ábrándozik, és össze kellett szedje minden koncentrálóképességét, hogy arra figyeljen, amit mond.

Néhány nap alatt talpra állt az ominózus eset után, hála a bájitalnak is. Miután Piton Dumbledore-ral is tanácskozott úgy döntött, hogy kikísérletezi a 300 évnél régibb recept aktualizálását. Bár fanyalogva vállalta, valójában izgatta, szakmai kihívás volt számára a már nem létező növények pótlása, és a recept hatékonyságának feljavítása új hozzávalók hozzáadásával.

Az igazgató javaslatára a professzor maga mellé vette őt is, amíg a bájitalát készítgette, az tűnt ugyanis a legjobb megoldásnak, ha megtanulja a bájital készítési módját, hogy szükség esetén saját magának elkészíthesse. Így naponta több órát is töltöttek egymás közvetlen környezetében. Piton igen szűkszavú volt, csak a legszükségesebbeket közölte vele, és Prudence sokszor hosszú percekig csak a szorgos hosszú ujjakat figyelte, vagy magán érezte a férfi mélyreható tekintetét, amikor időnként átadta neki a kavarókanalat.

De aztán a feszültség eltűnt közülük és valami más, furcsa vibrálás vette át a helyét, amit egyikük sem akart tudomásul venni.

          Mígnem egy borongós délután, amikor tompák voltak a fények, a professzor bekopogott hozzá. Piton a recept eredeti szövegét kereste.

- Miss Prudence, az eredeti szövegre lenne szükségem!

Fényszalagok bomlottak ki lassan és tekeredtek végig a helyiségben, hosszan csíkozva a tárgyakat. Zűrzavaros érzelmeik elejtett piros gomolyag szálaiként kuszálódtak - kergetőztek végig a szobán, Prudence csak szótlanul nézte a férfi arcát, furcsa kábulatban. Fogalma sem volt róla, mit mondott az előbb a mágus, előhúzta a könyvét, és ahogy izgatottan lapozgatta, kiejtette a keresett lapot. Egyszerre hajoltak le utána, s összeütköztek. Mikor felpillantottak, Prudence azt hitte, csak álmodik, ahogy elveszett a férfi mélytüzű szemében, és ahogy a kezei a derekára fonódtak, csak tüzes ajkai szenvedélye ébresztette rá, hogy ez valóság, mert ilyen szenvedélyt még álmában sem érzett eddig.

Másnap Prudence azzal az elhatározással ment le Piton alagsori termébe, hogy közli vele, elutazik. Érezte, ezt nem szabad folytatni, őrültség lenne, hiszen ennek a kapcsolatnak semmi jövője nem lehet, de azt is tudta, hogy nem fog tudni megállni.

Rövid koppanás után belépett, és amíg próbálta megtalálni a hangját, Piton, aki addig háttal áll, hirtelen megfordult, és szeme furcsán csillogott.

– Prudence, megvan, működik a szer, gyere, nézd meg! Ezt az anyagot én adtam hozzá, és ma reggel kellett eldőljön, hogy valóban reagál-e. Holdtöltéig teljesen beérik, az még csak 10 nap. Ettől a hatásfoka nagyságrendekkel nagyobb lesz.

A boszorkány kíváncsian közelebb jött, és belenézett a fortyogó üstbe: a főzet gyönyörű kék színben tündökölt.

-  P..., p

 - Perirotum? Nem, nem tévedsz, és csak holdtölte után tudok biztosat mondani, de ha engem kérdezel, én biztos vagyok benne, hogy jó lesz.

Prudence szótlanul követte Pitont, aki most, amikor ilyen lelkesen magyarázta a bájitalfőzést, még vonzóbbnak tűnt fel előtte. Nem tudta elmondani, hogy haza szeretne utazni, többször nekikezdett, de a férfi lelkesedése belé fojtotta a szót. A Holdtöltét még itt kell töltenie a Roxfortban, és tudta, hogy menthetetlenül elveszett, mert a hold növekedésével a férfi iránt érzett vonzalma is erősödött,

És ahogy az elixír lassan összefőtt, úgy sűrűsödött a légkör közöttük, úgy kezdett el vibrálni a levegő, a bájital színes kis szikrái mellett, láthatatlan, de égő szikrák remegtek, és Prudence úgy érezte, teste és lelke is ott ég, parázslik a növények között, összefő a sötét szemű professzoréval.

Valójában mindketten menthetetlenül egymásba bonyolódtak, minden józan meggondolásuk ellenére.

            Piton a későbbiekben nem is tudta felidézni, mikor volt az a perc, amikor a nő fontosabbá vált számára, mint a bájital, amikor a bájital kékjében Prudence szemének mélykékjét vélte felfedezni. Akkor már tudta, hogy komoly a baj. Még sohasem találkozott olyan boszorkánnyal, mint ez az idegen lány. Aki ennyire komoly, érdeklődő és ugyanakkor bájos lett volna, s aki ennyire bízott volna benne, és függött volna tőle. A nő szemeinek őszinte kék tekintete a lelkébe markolt. Természetesen nem fogadta rögtön bizalmába, a kétely kis viperaként ágaskodott benne. Várta, hogy feltűnik a lányban is valami bizalmatlanság irányába, de ez nem következett be, őszintén bízott benne, és így lassan ő is bízni kezdett a nőben.

A legjobbat akarta kihozni ebből a főzetből, bár meggyőződése volt, hogy Lupin bájitalát ugyanilyen lelkiismeretesen készítené el újból, ha kell. De ez most más volt.

Volt valami közös bennük, mintha az ő életére is, akárcsak a francia boszorkányéra, valami láthatatlan átok nehezedett volna.

És Piton elkövette a végzetes hibát. Beleszeretett.

Prudence-nak is rá kellett döbbennie, hogy a fekete hajú, égő szemű mágus belevette magát a lelkébe, beleégett a lelkébe, a bőre alá. Csókja, akárcsak a bájitalai fűszeres ízű volt, édes és mérgező. Mintha bódító szerelmi bájitalt ittak volna, modern Trisztán és Izoldaként.

De ez nem az volt, és a mágus tisztában volt ezzel, ez sokkal mélyebbről, a lélek bugyraiból eredt.

Amikor a Telehold lassan feljött az ég zenitjére és nagy, kerek szemeivel körbenézett, az összeölelkezett párt találta a szobában, amit az ő jelenléte most ezüstös fénnyel szórt tele. Prudence fel is neszelt rá:

- Feljött a Hold... és szégyenlősen magára húzta a vékony takarót.

- Igen, zeniten van ...  – mennem kell – kelt fel hirtelen a mágus.

- De hát ... hova mész?

- Meg kell nézem a bájitalt. Ez a megfelelő pillanat. – és gyorsan ruhát vett magára. -Hiszen Neked készül kedvesem, tudod, nem hagyhatom most veszendőbe menni.

- De még visszajövök- és még mielőtt a boszorkány felocsúdott volna, csókot  lehelt az arcára és elsuhant.

6. Az esküvő

Prudence hazatérése után a baglyok sűrűn megfordultak a liliomos ország és Roxfort között. „Természetesen” a bájital hatásairól, elkészítéséről esett szó, de a boszorkány szerét ejtette, hogy beszámoljon mindennapjairól, és valahogyan belecsempészte egészen személyes érzéseit, gondolatait, a férfi iránt táplált érzelmeit a sorok közé.

Piton nagyon is jól tudott olvasni a sorok között, az elejtett félszavakból, hiszen mestere volt mások gondolatai kifürkészésének. És bár önmaga előtt is legszívesebben tagadta volna, igen is odafigyelt ezekre a jelzésekre. És kellemesen érintették, valamit az a forma, ahogy a nő szinte jelzésszerűen közölte ezeket vele, a kedvére való volt, hiszen mi sem lett volna visszatetszőbb számára, mint az ömlengések. Ezektől valósággal viszolygott, valószínűleg a nagyjából szeretetlen, többnyire ellenséges környezet miatt, ami valósággal kikényszeríttette belőle ezt az érzelemmentes, távolságtartó viselkedést. Ezért nem is tanulta meg érzéseit kifejezésre juttatni, csak visszafogni, jobb esetben elleplezni.

Aztán egy napon hirtelen megszakadtak a levelek, Piton baglya nem tért vissza a boszorkány lilás színű borítékjával. Piton kivárt, de egyre nyugtalanabbá vált, és újabb baglyot küldött. Erre sokára érkezett egy, a lányra egyáltalán nem jellemző, zavaros válasz.

Így mikor legközelebb Dumbledore-ral a fennálló fenyegető helyzet újabb fejleményeit hányták-vetették meg, és újra terítékre került a nemzetközi mágikus összefogás témája, ezúttal Piton is, minden szkeptikus hozzáállása ellenére, felvetette, hogy elutazhatna ő maga is, úgyis dolga akad Franciaországban, néhány bájitalhozzávaló a mai napig sem érkezett meg, minden reklamációja ellenére.

Dumbledore hunyorgott egy pillanatig, nevető kék szemeivel:

– Épp erre akartam kérni Severus, nagyon jó lenne, ha valaki személyesen tudná eljuttatni üzeneteimet Madame Olympe-hoz, tudja, ilyen vészterhes időkben semmilyen baráti kapcsolatot nem szabad lebecsülni, akármilyen lazák is voltak ezek az összekötő kapcsok.

A Francia Mágiaügyi Minisztérium az Ipartörténeti Múzeumban volt.

Piton zárás előtt sétált be, hosszú fekete esőkabátjában feltűnés nélkül jutott be, valami megszállott kutatónak látszott. Hamarosan egy tompa gongütés terjedt szét a nagy tágas termekben, Piton észrevétlen meghúzódott az egyik homályos terem sarkában, készenlétben tartotta a pálcáját, hogy rejtőzködő bűbájjal észrevétlen maradhasson. A néhány kései látogató halk csevegéssel tódult a kijárat felé, a teremőr léptei egyre messzebbről hallatszottak és Piton végre egyedül maradt. Lassú léptekkel sétált át abba a terembe, ahol csak egyedül a Foucault inga állt. A mágus előhúzta pálcáját és elmormolt egy varázsigét, az inga elkezdett mozogni, és a 3. fordulat után a megfelelő szögben egy ajtó körvonalai jelentek meg.

Piton odalépett és körülírta a körvonalait, az ajtó kerete felizzott és megnyílt. A varázsló egy tágas csarnokban találta magát, ahol egy kellemes női hang szólította meg:

-         Bonjour, kit keres?

-         Jó napot, a miniszter úr már vár, Severus Piton vagyok.

-         Egy pillanat – dalolta a kellemes női hang, tulajdonosa egy csinos, szőke boszorkány, világoskék blúzban - máris jelentem.

A falakon aranyos betűkkel időnként megjelent a felirat:

- Üdvözöljük a francia mágiaügyi minisztériumban!

A boszorkány odahajolt a pulthoz: Miniszter úr, Severus Piton professzor van itt Angliából. Igen, küldöm.

-         A Miniszter úr várja, arra tessék -, villantotta rá fogpasztamosolyát a szilfid alkatú, szőke lány.

-         Arra - intett -, és nem tűnt észrevenni a férfi rezdületlen, komor arcát.

A falból kristályszerűen áttetsző csigalépcső ereszkedett alá, amelyre többen is felléptek az azóta még a hallba beszivárgott boszorkányok és varázslók közül, és a  csigaalakú lépcső felfele repítette őket.

Piton csakhamar süppedős szőnyegekkel letakart előszobába lépett, ahol a miniszter, apró filigrán emberke fogadta. A bájitalmester átadta neki Dumbledore üzenetét, majd felvázolta neki a hazai helyzetet, amit a miniszter éles tekintettel követett, és kérdéseket vetett közbe. Most rajta volt a sor, hogy felajánlja segítségét, a professzor rezzenéstelenül figyelt, hogy agyába véssen mindent, mert leírni kockázatos lett volna. – Madame Maxime említette, hogy ön igazán kiváló képességekkel rendelkező bájitalmester. – mondta búcsúzáskor. - Dumbledore-nak szerencséje van, hogy a közelében van.

Piton halványan elmosolyodott.

-         Nos, hát akkor nem is tartom fenn, gondolom, más ügyei is vannak. Adja át üdvözletem Dumbledore-nak.

 Piton távoztakor hamar az utcán találta magát, és néhány óra múlva a távoli kisváros kihalt külvárosi utcájának kövezetén koppantak gyors léptei, majd megállt az utca végében álló kissé romos kőkapu előtt, melyre zöld repkény futott fel mindenütt. A mágus észlelte a mágikus védelmet, de nem próbálkozott feltörni. Megzörgette a roskatagnak tűnő kaput, és várt. Csakhamar zörgés hallatszott, és Prudence állt a kapuban. Amikor meglátta Pitont, nem szólt, csak állt és néhány percig szótlanul nézett rá. Sápadtnak látszott és véznábbnak, (látszott) mint amikor elment Angliából.

-         Hello – mondta végül Piton, mintha csak az előbb váltak volna el.

-         Severus ...,  gyere be – szólt -, s igyekezett úrrá lenni zavarán. A szíve a torkában dobogott, de úgy tett, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy Piton a kapuja előtt áll.

A ház szép, bár kissé antik volt, a romos külső a mugliknak szóló álcázás része volt. Prudence valósággal megszédült a férfi látványától, minden vére az arcába tolult:

- Itt van, eljött hozzám, szóval ... szóval számítok neki! – ez több volt, mint amit remélhetett, de azt is tudta, most már nyílt kártyákkal kell játszani.

- Mi az, amit nem mertél megírni levélben? – mélyedt a szemébe a férfi.

Van valami kérdésed, nem úgy hat az elixír, ahogy kéne?

- Nem tudom, milyen hatással van a terhességre? – mondta végül a lány.

Piton egy hosszú perc után, összeszűkült szemekkel méregetve a boszorkányt válaszolt, azon a hangon, amelyen az osztályban szokta megválaszolni a feltett kérdéseket.

- Valójában nem tudom. Ezt a vetületét a dolognak egyáltalán nem kutattam.

De a nő nem felelt, valahova messzire bámult, mintha a jövő ködös képét fürkészné, most, a jelen percben, amikor még minden lehetséges.

- Mióta tudod?  - zendült fel a férfi hangja, és neki úgy tűnt, hogy valahonnan távolról, pedig most itt volt, egészen közel (hozzá), Prudence mégis különös szorongást érzett, valahogy levelezésük során megnyugtatóbbnak érezte a férfit.

Ezért is halogatta ezt a beszélgetést, egészen addig, amíg Piton váratlanul megjelent az ajtajában azon a délután, mintha mi sem lenne természetesebb. Mintha ő hívta volna. Valójában szólította gondolatban, hiányzott a férfi felkavaró jelenléte, hangjának simogató rezgése. És most itt volt...

A házasságkötésre a klasszicizáló épület harmadik emeletén került sor, a hosszú kacskaringós folyosó végéből nyílt az az első látásra hétköznapi iroda, ahol a minisztériumi tisztségviselő fogadta őket. A zsúfolt, de puritán berendezésű irodában a minisztériumi képviselő már várta őket.

A sokfiókú szekrényből kiemelt egy pergament, Prudence-nak úgy tűnt, hogy a bútoron kígyóminták tekerednek körbe-körbe.

Az idősebb, őszes hajú, zömök tisztviselő szemügyre vette őket:

- Nos kezdhetjük?

- Kérem, válaszoljanak a feltett kérdésre:

- Nos, tehát az itt jelenlevő P. D boszorkány és S. P. Mágus kifejezte abbeli szándékát, hogy házasságot kívánnak kötni. Amit én Charles Neuville a Francia Mágiaügyi Minisztérium nevében tanúsítok.

- Így van, kívánnak házasságra lépni egymással?

Az igenlő válaszuk után pedig felszólította őket, hogy fogják meg egymás kezét.

Prudence, amikor megérezte, hogy a mágus hosszú, keskeny ujjai rákapcsolódnak a kezére, hirtelen mintha álomból ébredt volna, kivilágosodott körülötte a szürke, szerény kis szoba, és a szálló porszemek is aranyosan kezdtek csillogni. A minisztériumi képviselő hozzájuk lépett és a varázspálcával megérintette a kezüket, gyűrűformájában háromszor tekeredett végig egy aranyszál körülötte, majd felizzott és láthatatlanná vált.

Ez a kötés biztosította, hogy az illető varázsló és boszorkány nem köthet mással mágikus házassági szerződést, mert ez a bűbájos kötés megégette volna a kezét.

Válás esetén, egy másik bűbájjal levették ezt a kötést róluk.

A tisztségviselő ezek után valami aranytintába mártotta tollát és kitöltötte a már készen várakozó okmányokat, majd arany porral szórta be azt.

A pergamen felizzott, a tisztségviselő rányomta a liliomos - pálcás pecsétet, kettéválasztotta a pergament, és átnyújtott nekik is egy példányt.

Piton minden mozdulatát követte: Szóval bevezették az új biztonsági rendelkezéseket, ő jöttében-keltében sok elejtett információval találkozott, és ha nem is érdekelte momentán különösebben, ezek a morzsák megragadtak benne.

Az új rendelkezések ezek szerint a nemzetközi csatornákon Franciaországba is átgyűrűztek, ez egy új védelmi intézkedés volt, ami a házasságok valódiságát védte. A bűbáj jelezte, hogy a házasság nem csak színleg, névleg kötetett meg, hanem valóban létrejött lelkileg-fizikailag a felek közt.

Természetesen a mágus nem jelezte, hogy tudja, miről van szó, átvette az okmányt, a tisztviselő gratuláló szavaival. A folyosón voltak már, amikor Piton megfogta a kezét:

-         Prudence, ezt tedd el te, nálad jó helyen lesz, és hasznát veheted.

A boszorkány, aki nagyon fiatalnak és sugárzónak látszott világoskék ruhájában, és boszorkányköpenyében, átvette tőle, miközben csókot váltottak.

Az épület előtt álló terebélyes fák lombjai finoman megszitálták a fényt, és így az érdekes sárga mintákat rajzolt az útra. Prudence önkéntelenül is megpróbálta megfejteni az ábrát, a sárga csipke úgy vélte napfényes jövőt ígér.

A gyorsan közeledő esőfelhők ellenére kinn hétágra sütött a nap, és ő nagyon könnyűnek és lebegőnek érezte magát. Valahogy Pitonnak is elszállt a rosszkedve és hamarosan a nő régi családi házába hoppanáltak.

Anyja rövid levele, melyben gratulált és örömét fejezte ki hirtelen esküvőjéhez, ott hevert egy régi madárfejű ezüsttálkában az asztal közepén.

A dél-amerikai kutatása mágikus helyeken, olyan stádiumba érkezett, hogy most képtelen elszakadni. De ígéri, hogy unokája születéséig hazaér, és lesz szerencséje a vejét is megismerni majd.

Prudence fáradt mosollyal tette le a levelet, a színes tollú, egzotikus madár, aki hozta, most ott pihegett a konyhai ablakban. A lány ismerte anyját, aki bár jóindulatú, de rendkívül egzaltált, szétszórt boszorkány volt, és őt rendkívül szabadon nevelte. Másnak talán ártott volna ez a laza gyeplő, de Prudence igen megfontolt kis teremtés volt. Néha az volt az érzése, hogy kettejük közül anyja a fiatalabb. Kicsit tartott tőle, hogy anyja hogyan reagálja le majd a váratlan gyermekáldás hírét, de őt teljesen magába szippantotta a kutatása.

Így magukra maradtak a nagy lakásban, besétáltak a nappaliba, amit elárasztott a rengeteg fehér, illatos virág, jázmin, liliom, rózsa az asztalon, a földön kosarakban mindenütt.

Prudence boldogan forgott körbe: Ó ez csodás, ez csak Solange lehet!

És lebontotta a kosárra erősített névjegykártyát, abból színes szalagként repültek elő a szavak, és cikáztak végig a szobán:

- Sok boldogságot kívánok Prudence és Severus!

Vörös hajú excentrikus barátnője most éppen valami tánccsoportba járt, ahol mágikus hatású táncokat tanultak.

- Akkor talán illene megbontanunk a pezsgőt – szólt a varázsló, és valahonnan a semmiből előemelt egy karcsú üveget. A metszett poharakban gyöngyözött az értékes nedű. Átsétáltak a másik helyiségbe, ahol a mennyezettől a padlóig érő különös, vadregényes tájat ábrázoló szőttes fogadta őket.

Piton érdeklődve szemlélte, majd egymásra néztek, ugyanarra gondoltak mindketten, s miközben enyhe szél rezegtette meg az ablakokat vagy csak a pálcájuk suhogott egyidejűleg, átléptek a szőttes világába.

Zöld, puha moha terült el a lábuk alatt, patakok csobogtak és ők a fák árnyas lombjai alatt lassan elérték a vízesést. Hűvös cseppek peregtek rájuk, nap sütött, majd esőfelhők érkeztek, éles szél fújt és apró pelyhek pilinkéztek, évszakok tűntek egymásba, mint kifakult emlékképek gyors egymásutánban,

Az idő felszívódott, majd eltűnt, mint a vízesésből felcsapódó pára, szétoszlott a légben és ők tovább sétáltak az ezerarcú váltakozó tájban. Virágzó, majd hervadó bokrok és fák, mókus kandikált ki a fák lombjai közül, költöző madarak bontogatták szárnyaik, de ők csak továbbhaladtak, csodálva a vidéket. Az idő összesűrűsödött e mágikus térben, és néhány óra leforgása alatt átélték az egymás nélkül töltött éveket.

Olyan békességet találtak ott, amelyet itteni életükben nem volt alkalmuk megtapasztalni.

Majd mikor már mindent megnéztek, maguk mögött hagyták az illatos füvek aromájától terhes tájat és visszaléptek a szobába, de lelkükben elhozták a mesebeli táj békességét és varázsát.

Piton másnap reggel útnak indult, várta számos feladata, mint a prédára leső héja, és a Roxfort. Ha minden a terv szerint alakul, a kék szemű boszorkány legkésőbb tél végéig követni fogja. Ha viszont a honi helyzet túl veszélyesnek bizonyul, nos, akkor esetleg majd ő is jöhetne ide, hiszen hívták. Eljátszadozott a gondolattal, nem is lett volna ellenére, hiszen itt megbecsülték volna, és végre megszabadult volna Pottertől, az idegesítő diákoktól és számos nyűgtől és kutatásának élhetett volna, nyugodtan, bájos ifjú hitvesével.

De el is hessegette, túl szép volt, hogy igaz legyen, nem olyan könnyű a Nagyúrtól és kötelezettségeitől szabadulni, szinte lehetetlen. Már az is nagy szó lesz, ha egyáltalán sikerül Prudence-t észrevétlenül és biztonságban Angliában csempészni.

Aztán útnak indult, abba az irányba, amelyre a vándormadarak is vették röptüket, hosszú fekete talárja lobogott utána.

Esténként olykor távoli zajokat hordoz a szél, vonatfüttyöt, távoli városok zaját, messzi kertek növény és virágillatát, vagy csak a múlt visszhangzik.

- Összeházasodtak végül is? – töprengett Prudence.

Igen és nem.

Igen, mert a pergamen az egész varázslótársadalom előtt igazolta kötésüket.

Nem, mert nem sokkal ezután Piton elutazott és Prue egyedül maradt.

Igen, mert az emberi és kozmikus törvények szerint egymáshoz tartoztak. És nem, mert tartósan nem éltek együtt.

És legfőképp igen, mert szerelmük gyümölcse nemsokára világra jött, kettejük kapcsolatának legigazibb bizonyítéka

És Prudence úgy érezte, véglegesen hozzá tartozik, másképp már nem is tudta elgondolni.