A söntésnél állt. Ilyenkor - sötétedés után - volt legnagyobb a forgalom. A Szutykos Ártány törzsvendégei, mint az éjszakai ragadozók ilyenkor bújtak csak elő. Nem volt megállása egészen zárásig. A cserépkorsókat mosta, bort töltött, sört vagy maró szagú borókapálinkát. Tudta, Mursa, a fogadós fél szemét mindig rajta tartja. Errefelé az életben maradás feltétele volt a bizalmatlanság, Mursa is csak gyanakvásának köszönhette, hogy még élt. Vérben forgó, apró szemei folyton a veszélyt keresték. Amilyen alakok jártak az Ártányba, Sirius nem is csodálkozott ezen, ő maga sem mert volna hátat fordítani nekik. Szerencsére, mivel ő volt a csapos, ezt nem is várta el tőle senki. Hiába szolgált itt már vagy két hónapja, a kocsmáros éppolyan bizalmatlan volt vele, mint az első napon. Persze ő mindig idegen marad itt. Már elég jól megértette a beszédüket és néhány egyszerű mondatot el tudott dadogni, de Mursa mindenkinek azt mondta, hogy féleszű, és ráparancsolt, hogy tartsa a száját. Rendszerint ő sem szólt hozzá - vagy csak úgy, mintha valóban idióta lenne, lassan, szótagolva. Csak ha feldühödött, akkor ordított vele fülhasogatóan törve anyanyelvét. És ez az utóbbi időben egyre gyakrabban fordult elő. Mavra miatt volt minden és ő semmit nem tudott tenni ezellen - muszáj volt bámulnia, ha csak megjelent…

Miközben a keze járt, a szeme sarkából a vendégeket fürkészte. csupa gyanús alak, csempészek, haramiák… Vajon melyikük használ mágiát? Ki jelenthet veszélyt számára? Dumbledore a lelkére kötötte, hogy ne bízzon senkiben, titkolja el a képességeit, kerülje a feltűnést és főképp: soha ne használja a pálcáját. És ő engedelmeskedett. Nem volt választása. Vagy ez, vagy a Black- ház válik a börtönévé.

Mursa, aki befogadta kvibli volt. Nem tudta, hogy ki ő, csak annyit közölt vele Aberforth, hogy bujkálni kényszerülő börtöntöltelék és mellesleg az unokaöccse. A fogadósnak fogalma sem volt róla, hogy mi a neve, nem ismerte a származását és nem tudta, hogy varázsló. Sirius tisztában volt vele, hogy csak addig rejtőzhet itt, amíg ez így marad. Mursa ugyanis gyűlölte a mágiát. A képességet, amitől a megfosztotta a sors. Ő kénytelen volt a maga erejéből boldogulni, miközben látta, hogy mások néhány trükkel és hókuszpókusszal könnyedén előbbre jutnak. Gyűlölte őket, bár félig - meddig belőlük élt. Nem volt közel, s távol még egy ilyen hely, mint a Szurtos Ártány. Itt a muglik és a varázslók világa összeért. A két világ pereme, a két világ söpredékével.

Az erre járó varázslók és boszorkányok tudták, ide betérhetnek, nyugalmukat nem zavarja meg semmi, knútjaikat elfogadják, kívánságaikat teljesítik. A muglik pedig, ha valami probléma adódott - legyen az egy ronda szemölcs vagy egy ellenség, akit ki kellene nyuvasztani – itt jó pénzért megoldást találtak rá. Mursa nem tűrte, a személyzet tagjai között a bűbájosokat. Sirius számtalanszor hallotta tőle, hogy saját lányát is tulajdon két kezével fojtaná meg, ha varázsláson kapná. És mivel a kocsmáros fél kezével könnyedén elroppantotta volna bármelyik vendég gigáját - ezt a fenyegetést érdemes volt komolyan venni. Sirius pálcája, amióta csak megérkezett a láda mélyén nyugodott, sötétkék bársonyba tekerve. csak éjszaka, amikor már az egész ház mélyen aludt, akkor merte elővenni. Kigöngyölte a bársonyból, végigsimogatta, lassan érzéki mozdulatokkal, mintha egy nőt simogatna. A szeretőjét. Az egyetlent, aki megmaradt neki… Kezébe fogta, suhintott is vele, de az igékre, amiket kimondhatott volna, még csak gondolni sem mert. Iszonyú nehéz volt lemondania a varázslásról újra. De az azkabáni évek után már annak is örült, hogy a kezébe veheti a pálcát. Az élete gyötrelem volt varázslat nélkül. Melyik volt rosszabb? A hiányérzet vagy a fizikai megpróbáltatások – amelyekről Mursa és a véletlen gondoskodott - nem tudta volna megmondani. Most a saját bőrén tapasztalta, hogy a muglik milyen esendőek, védtelenek és mennyi fáradsággal fizetnek mindenért. Ez egyfajta csodálattal töltötte el, de nem tudott szabadulni a régi beidegződésektől. Ha valamit tenni akart rögtön igék tolultak az agyába, szinte rimánkodva, hogy mondja ki őket. Olyan volt ez a varázs nélküli élet, mint a kiűzetés a paradicsomból. De még így is el kellett ismernie Dumbledore választásának bölcsességét - itt kevesebb volt a kísértés a varázslásra. Saját jószántából soha nem választott volna ilyen civilizálatlan, kopár és unalmas helyet. Néhány itt töltött nap után arra gondolt, milyen szerencse hogy napestig gürcölnie kell, különben megölné az unalom. És Remus még képes volt úgy beszélni róla, mint egyszerű és romlatlan vidékről. Egyszerű és romlatlan ! - dohogott magában miközben a sört töltötte ki. Inkább sötét és büdös, mint a kecske valaga! Legalább Remus eljött volna vele, de neki persze fontosabb feladatot szánt az öreg… Neki meg nem hagyott sok választást: ez vagy atyái háza. Nem kellett sokat törnie a fejét - felmordult és bosszús mozdulattal lökte oda a sört egy száraz gigájú parasztnak, aki szerencsére nem sokat törődött a kiszolgálással.

Dumbledore elégedett lenne vele. Nem barátkozik – nincs is kivel, hacsak a disznókat nem számítja, akikkel már egész bizalmas viszonyba került, miután Mursa kétnaponta lecsutakoltatta vele, mind a tizenegyet. Nem varázsolt, még akkor sem, amikor az élete múlt rajta. Kerülte a feltűnést, nem nézett senki szemébe, rongyokba járt, alantas munkát végzett.

Egy részeg muglikból álló csoport hangosan danászott – tudta róluk, hogy csempészek. Hol embereket, hol fegyvereket vittek át a határon – érthetetlen volt ez is számára, mint általában a muglik világa. Csak most ért véget a háború ezen a vidéken, de mégsem volt béke. Forrongott minden, mint egy teli katlan. Valami készülődött, de nem tudta mi. Nem értette a nyelvüket, a gondolkodásukat csak érezte, hogy valami vész közeleg.

A varázslók és boszorkányok általában csendesebbek voltak a mugliknál… általában – jutott eszébe a boszorkány és a varázsló, akik egy kis családi perpatvar közben mellékesen pozdorjává zúzták a szobájuk berendezését. Ő mégis jobban tartott a varázsos emberektől. Hogy felismerik, vagy - ami még rosszabb - egyenesen rá vadásznak. A meneküléssel töltött hónapok nem múltak el nyomtalanul, néha még ma is összerezzent, éles szemmel figyelte az új vendégeket, a hátát soha nem hagyta védtelenül. Természetévé vált a gyanakvás, legalábbis ezt gondolta.

Az egyik kapatos mugli felállt és sarok felé indult - ott egy magányos szürke csuklyás idegen ült. Három napja itt volt minden este, naplementekor érkezett, csak egy sört rendelt, aztán órákig ült az ajtót bámulva. Valakire várt. A legfurcsább az volt, hogy soha nem látta az arcát és a hangját sem hallotta.

A részeg a szürkecsuklyás elé támolygott és az asztalra támaszkodva motyogott valamit, az hirtelen felállt - mozdulatai simák voltak és ruganyosak - egy pillanatra elcsendesült a fogadó… Az idegent figyelte mindenki. Az egy pillanatnyi tétovázás után a szürke csuklyás az ajtó felé fordult, a válla mögött hátradobott egy knútot a pultra, a pénz pördült egyet és pont Sirius kezénél állt meg. De ő csak az ajtót bámulta, ami becsapódott mögötte. most látta csak, hogy az idegennek hiányzik a felső ujjperce, éppen mint Féregfarknak…

Percekbe telt, míg a részeg csempészek felfogták, hogy meghívásukat visszautasították és ezzel megsértették őket. Mire kilökdösték egymást az ajtón az idegennek nyoma veszett. Sirius arra gondolt, miközben becsapta és bereteszelte mögöttük az ajtót, hogy szerencsés flótások. De ha nagyon keresik, még megtalálhatják a bajt és ő nagyobb összeget is feltett volna arra, hogy nem az idegen távozik majd véres fejjel. Feltette a keresztrudat, nem törődve a kint dörömbölő ostobákkal, az sem érdekelte, hogy nem fizették ki az utolsó kört. Mursa már úgysem tudja meg. Már rég elköszönt kedvenc mangalicáitól és hortyogva aludta az igazak álmát a szobájában.

A konyhából egy fiatal lány jött be, búzaszőke haja fonatba fonva is a derekáig ért, égszínkék szeme szinte világított a félhomályban. Sirius arra gondolt, hogy mennyire közhelyes ez a helyzet, de közben a szíve bolondul vert. Bárcsak lenne Mavrában valami durva, közönséges, valami taszító. Csak bámulta tágra nyílt szemekkel, a lány rámosolygott és, ahogy elment mellette végigsimított borostás állán, mintha Vitézzel, a mogorva farkasölővel kedveskedne.

- Már el is mentek a vendégek? – hangja, mint a csorgatott méz - Letakarítom az asztalokat, Jonas, addig te mosd el a korsókat! Mozdulj már, ne tátsd a szád! - noszogatta, de ezt is olyan kedvesen nevetve vetette oda. - És töröld el a korsókat! Tudod Apuska milyen kényes rá! – szólt, aztán dudorászva munkához látott.

Ő pult mögé állt és mosogatni kezdett, de közben a lány formás hátsóját bámulta, a szoknya pördülését leste. Mint mindig, ha Mavra közelében volt minden felkavarodott benne. A gondolatai egymást űzték:

Normális, ha kívánom, végül is szép fiatal lány és én már nem is emlékszem mikor voltam utoljára nővel - mondta magában.

De az utolsó csókra még emlékszel - ez egy gúnyos hang volt -, amit a halottnak adtál!

Nem én tehettem róla… - kezdett mentegetőzni maga előtt.

Nézd a haját, a nyakát! Mindent odaadnék, ha az enyém lehetne! Ilyen csodálatos lányt, még soha az előtt…- lelkesedett egy harmadik, mint valami szerelmes trubadúr.

Elég lenne egy kis hempergés is az istállóban…- dörmögte az előbbi epés hang.

Szólítsd meg, mondj valami szépet neki! –biztatta a másik.

Sirius úgy érezte megbolondul, ha még egy percig ezt kell hallgatnia. Gyorsan eltörölte az utolsó korsót is majd a rongyot dühösen a pultra vágva kiviharzott az ajtón. Az őrületbe kergette ez csitri, ha megjelent rögtön bűnös gondolatok kezdték kínozni, ezek felébresztették lelkiismeretét, ami aztán igyekezett a földbe döngölni, ha nem volt szerencséje előbukkantak eltemetett emlékei, aztán mind egymásnak ugrottak. A szerelmes kandúr csépelte a rezignált bölcset, a múlt árnyai eszébe idéztek minden borzalmat, amit szeretett volna elfelejteni. Csak egyre volt jó az egész, az önmagával való tusakodás képtelenné tette arra, hogy Mavrához szóljon. Legalább nem csinált bolondot magából. Hiszen az apja lehetne…Na ne, már megint kezdi!

Mavra, Mursa fogadott leánya volt, valami elhalt távoli rokon ivadéka és a fogadós nem egy ágrólszakadt senkinek szánta. Ezt már idejekorán közölte vele, jobb lesz ha elfelejti az egészet és a inkább a nyakára vigyáz.

Végre felért a szobájába, ahol elszállásolták. A szoba leginkább egy patkánylyukra hasonlított – és az volt a legrosszabb, hogy a patkányok is pont így gondolták. Pár lépés csak az egész, nem volt benne más, csak egy rozzant, kifeküdt ágy, egy vödör hideg víz és a saját ládája egy gyertyacsonkkal a tetején.

A szoba ablaka a disznóólakra nyílott, a bűz belopakodott réseken és hű társként ült meg mellette, soha el nem hagyva a nyomorult kis lyukat. Levetkőzött és ledobta magát az ágyra. Még mindig Mavrán törte a fejét. Vajon tényleg az az ártatlan fruska, akinek ő látja? Hihetetlennek tűnt, hogy egy ilyen tökéletes, szinte angyali szépség rejtőzzön ezen a koszos, lepusztult helyen. Valóban fiatal, de már kész nő. Nem csoda, ha pajzán gondolatok jutnak egy férfi eszében, ha a közelébe kerül. Ez azonban más volt, több annál - talán szerelem? Nem, soha nem volt szerelmes és talán nem is képes erre az érzésre. A tiltott gyümölcs vonzása? Megszállottság? – Nem tudta, csak azt, hogy mikor kezdődött…