A vasárnap volt, az egyetlen nap, amikor nem kellett a söntés mögött állnia. A vásár miatt ilyenkor kevés vendég volt, ekkor érkeztek viszont Mursa üzletfelei. Sirius biztos volt benne, hogy a kocsmáros nem a Szutykos Ártányból él, csempészekkel, banditákkal üzletelt, talán az orgazdájuk volt. Mindegy, ő nem kíváncsiskodott. Csak túl akart élni, ha lehet ép ésszel, bár e szándékának sikerét Adelinda újbóli felbukkanása legalábbis kétségessé tette.

Egy éve múlt, hogy megszökött az Azkabánból. Egyre több emlék tért vissza. Főleg a diákkoriak közül, ezek melegséggel töltötték el, idővel a Főnix Rendjében töltött évekről is oszlott a köd. De az esztendőket, amiket a börtönben töltött, hasztalan próbálta visszaidézni és az utolsó éjszaka, amikor Lily és James meghaltak az is homályos volt. Néha bevillantak képek, de hogy mikor történtek… csak találgatott. Az emlékek fonalai összegubancolódtak - mintha nem akarnák, hogy kibogozza őket. Vagy ő az, aki felejteni akar? Tudta, hogy Adelinda meghalt azon az éjszakán, valahogy mégis mindig vele volt, még az Azkabanban is. Éjszaka álmodott róla, de mintha nappal se hagyta volna el, úgy érezte, folyton ott lebeg felette. Még hálás is volt neki, de hiába gyötörte az agyát, ennél többre nem emlékezett, az erőlködésbe fájdult bele csupán a feje. A menekülés heteiben nem álmodott, csak kutya alakban mert elaludni.

Újabb két vödör moslékot cipelt ki az ólba, hiába volt vasárnap, munkája még nehezebb és mocskosabb, mint a hét többi napján. Az ól melletti trágyarakásnál futott össze Mavrával, őt Vezér kísérte, aki mély fenyegető morgással köszöntötte őt. A lány rámosolygott:

- Biztos fáradt vagy, gyere pihenj meg egy kicsit! Kenyeret és sajtot hoztam, meg egy kis sört!

Sirius mohón falta az ételt, dél körül járt és még nem evett egy falatot sem. Mavra egyfolytában csacsogott, miközben ő a sört kortyolta. csak az járt a fejében, milyen ostoba is volt tegnap, hogy elszalasztotta a lehetőséget. Mavra egyre kedvesebb volt a szívének, nehéz volt elképzelnie nélküle az életét. Egyáltalán nem volt ostoba vagy bosszantó, ahogy régebben gondolta, sőt inkább ő a neki való társ, rá van szüksége. Ha eltűnhetnének innen kettesben…

- … péntek este nagy dínom - dánom lesz , de apuska el akar küldeni, azt mondja nem nekem való a társaság! Idegenek jönnek és rosszéletű nőket is hoznak a városból…- suttogta a lány megbotránkozva.

Hogyan is hihette, hogy romlott, hiszen tiszta és ártatlan, mint egy gyermek, csak bámulta, szólni nem tudott.

- Ha elkísérnél  a kunyhóig –, nézett rá könyörgőn –, ha mellettem vagy nem félek! Ott már biztonságban leszek.

Nem tudott neki nemet mondani…- de mit szól majd ehhez Mursa?

Ezen tűnődött még akkor is, amikor a fogadós kedvenc tenyészkanját csutakolta.

- Mehetsz! - csapott az állat farára végül. - most már tisztább vagy, mint a gazdád!

mire bejutott a konyhára már lement a nap, a szakács megszánta egy darab hússal. Mavrát kereste, őt akarta még egyszer látni. Benézett az ivóba, az üresnek tűnt, de bentről halk beszélgetést hallott. lebujt a pult mögé és közelebb merészkedett.

- …megfizetem, ha a kezemre adja!- ismerős volt a hang.

- Ezt tegye el! Nem akarom, hogy bárki meglássa! – fojtott suttogás volt a válasz.

Az üvegekben tükröződő képet nézte, Mursa beszélgetett valakivel.

Kilesett. Sötét köpeny volt a másikon, csak a keze látszott , de ennyi is elég volt, a fekete kesztyű, a hiányzó ujjperc ez csak Szirka lehet. Hangtalanul osont vissza. Vajon miféle közös ügye lehet Mursának és egy boszorkánynak?

A kúthoz ment mosakodni. már visszaindult, amikor eszébe jutott, hogy csak egy újabb lidérces álmokkal teli éjszaka várja. Inkább megállt, és az eget csodálta. Sötét ibolyaszín felhők lebegtek fenn, a lemenő nap festette búcsúzóul narancsszínre az eget. Nem tudott betelni a látvánnyal. Az Azkabanban nem volt semmi, nem látta az eget, nem voltak színek – mennyi évet töltött ott bezárva, reményvesztetten. Az égen feltűntek az első csillagok, legszívesebben hanyatt feküdt volna figyelni, ahogy egyenként kigyúlnak az apró fények. Váratlanul egy ezüstös alak jelent meg előtte, remus farkasa.

- Légy az erdei tónál egy óra múlva!- a hang mintha a fejében szólt volna.

Remus jön! Végre valaki az ő világából, akit ismer, és aki ismeri őt.

Hiába hívta, hogy tartson vele, mielőtt elindult volna erre az átokverte helyre.

 - Túl nagy lenne a kockázat – mondta barátja. - De ha tudlak, majd meglátogatlak - ígérte.

Az emlék is távolinak tűnt. Valami fontos dologról lehet szó, ha így üzent Holdsáp. Még sok ideje van, de előtte körül kellene néznie a környéken is. Vigyen magával pálcát?

A közelgő találkozás annyira lefoglalta a gondolatait, hogy szinte beleütközött Szirkába, aki éppen feltűnés nélkül, a hátsó ajtón kilopakodva próbált távozni. A boszorkány hirtelen megtorpant, éppen hogy el tudták kerülni az összeütközést. Sirius tisztán érezte a belőle áradó illatot, csábító volt és fanyar - a cigánymeggy illata. Szinte a szájában érezte az ízét. A nő szemébe nézett és ő viszonozta a pillantását, nehéz volt eldönteni, hogy ellenségként mérik fel a másikat vagy prédaként. Nem tudott kikeveredni ebből a helyzetből. Menni akart Remushoz, visszakapni régi önmagát, de a szürke szemek nem engedték. Szirka mozdult először:

- Nem számítottam rá, hogy lesz itt valaki! Mursa azt mondta…

- Csak a disznókat csutakoltam… – mentegetőzött ő.

- A disznókat?- kérdezte elhűlten a boszorkány.

- Mindegy - legyintett lemondóan Sirius.

Nem tudta miért szaladt ki a száján ez a mondat, ismét féleszűként viselkedett.

Nem értette, mi történt vele, hiszen azelőtt a végzetes éjszaka előtt soha nem voltak ilyen gondjai. Egy pillanatra szinte látta maga előtt az irigykedő, és a részletekre éhesen bámuló Petert, Jamest, aki kaján vigyorral folyton ugratta és magán érezte Remus helytelenítő pillantását, amikor beszámolt legújabb hódításáról.

Persze mindent ők sem tudtak… Mindent csak ő tudott és Adelinda – a kontraktusról nem beszélhetett senkinek. Igaz, maga sem pazarolt túl sok gondolatot rá. Hiszen fiatal volt és eszébe sem jutott, hogy Adelinda így végzi majd… Csak élte az életét nem gondolva a jövővel. A sors ajándékának tekintette vonzó külsejét, az egyetlen Black –örökségnek, aminek valami hasznát veszi. A gondolat, hogy ezzel a méltatlan viselkedéssel bosszanthatja anyját, csak növelte az élvezetet.

De most csődöt mondott minden tekintetben és ezért még csak nem is hibáztathatja Adelindát. Valami belül változott meg. Az Azkabánban, legszívesebben még az emlékét is kitörölte volna az elméjéből, annak a helynek.

Szirka hátrafordult:

- Jobb, ha most megyek, nem mondd el senkinek, hogy találkoztunk! – kérte és Sirius csak most vette észre a nyakában lógó medált.

Tiszta azúrkék kő volt a közepén volt, szinte áttetsző, ovális foglalatban. Még soha nem látott ilyen holmit, de mágikus erejűnek tűnt. Nem volt ideje megbámulni, mert a nő közelebb lépett, olyan közel, hogy szinte összeért a testük és a fülébe súgta:

- Pénteken visszatérek, akkor találkozhatunk!- ő csak bólintott nem igazán értette, mit lát most hirtelen benne a boszorkány. De mire feleszmélt,Szirka már el is tűnt.

Sirius a vályúba bámult, van valami különös benne talán? Hiszen nem hívta fel magára a figyelmet semmivel. Kopottas ruhájával, napbarnított arcán kiütköző borostájával nem tűnt ki az erre járó csempészek, pásztorok, parasztok és martalócok közül. Talán csak kék szeme számított különösnek, és a haja, ami kicsit hosszabb volt, mint a férfiak haja ezen a vidéken, de mindig egy bőrszíjjal összekötve hordta. Hiába meresztette a szemét nem látott mást a víztükörben csak egy meggyötört, fáradt, kiábrándult arcot.