7.

A metsző hajnali hidegben egyre inkább erőre kapó nap lassan felkúszott a Roxfort rácsos ablakain és hideg csillogással sziporkázott a már fagyos üvegeken, majd végül beosont abba a szobába is, ahol egy kisfiú nagy, fekete szemei pattantak ki. Ahogy felült az ágyban, rögtön valami ragyogás is költözött tekintetébe, mert meglátta, hogy nincs egyedül.

Édesanyja sietett felé, és az egyik szék irányából talár suhogása hallatszott, és kisvártatva ismerős, sötét szempárral találkozott a tekintete.-Kisfiam, jobban vagy? - hallotta apja mély, bársonyos hangját.

- Igen -, és felkelni készült.

- Várj még ezzel, korai lesz! – igazította meg anyja a takaróját. - Hozok neked kakaót, jó?

- Igen, mama.

- Nos fiam, minden rendben? Akkor szeretném, ha elmesélnél nekem mindent, az elejétől kezdve - mélyedt a mágus a fia szemébe.

- Igen, de mit?

A gyermek marokra fogta zöld, zománcos bögréjét, és felpillantott a szigorú, sötét szemekbe.

A kakaó illata lomhán szállt a szobában, és a bájitalmester egyetlen rövid percre elmerengett az agyagbögrére pillantva. A kakaó illata olyan tünékeny volt, mint a régen elszállt gyermekkor, melynek villanásnyi boldogságtöredékeit csak elfeledett illatok, suhanó képek, hangok lenyomata vigyázta, ragadta meg féltékenyen őrizve, mint megannyi illúziót. Mint álmokat, mint soha meg nem történt emlékeket, vagy olyanokat, amelyek olyan régiek és fájdalmasan törékenyek, hogy már-már úgy véljük, hogy nem is történtek meg igazán. Álmodtuk csupán.

Álom voltál, elhaló zene..

- Te csak mesélj, arról, ami itt az iskolában történt, majd én eldöntöm mi a fontos  – szólt szokott szigorával a bájitalmester, csaknem/ szinte úgy, ahogy annyi éven át a diákjaihoz.   - A tanulás jól megy neked, ahogy hallottam?

 - Igen, papa.

A kisfiú az elején töredezetten, majd belemelegedve egyre lendületesebben mesélt élményeiről, kedvenc tantárgyairól, társairól. De valamiről hallgatott. Azaz, úgy vélte gyermeki naivitással, hogy el tud majd hallgatni, rejteni dolgokat édesapja elől. Nem tudhatta, hogy az egyik legrettegettebb legilimentorral ül szemben, akit még ráadásul széttéphetetlen vérségi kötelékek is fűznek hozzá.

Piton arcán a szigorú redők nem simultak ki, de valahol legbelül mosolygott. Fiában óhatatlanul önmagát látta, nemcsak a vonásai ütöttek rá, hanem ugyanaz az éles ész, kritikus hozzáállás, és szinte csillapíthatatlan tudásszomj. Valósággal sugárzott belőle a vele született mágia.

De ugyanakkor végtelen érzékenység is volt benne, amit a kisfiú szemérmesen palástolni igyekezett. Kis Severusnak szerencsére még nem volt alkalma, hogy úgy megkeményedjen 12 éves korára, mint ő. De ezt a tulajdonságát francia édesanyjától kapta, az okos, de hirtelen természetű boszorka ugyanis rendkívül érzékeny volt. Ez segítette őt a mágikus képességeiben, szinte csalhatatlan érzéke volt rátapintani a dolgok lényegére, megérezni, előrelátni dolgokat, de ugyanakkor ez a tulajdonsága végtelenül sérülékennyé is tette. És a kisfiú, talán szerencsétlenségére, de örökölte ezt.

 - Bár neki köszönhetően szétzilált családban nő ő is fel - állapította meg keserűen a professzor, és tovább morfondírozott.

Eszes és érzelmes anyjának mindeddig sikerült ellensúlyoznia ezt. Bár a férfi igen ritkán láthatta fiát és hitvesét, nem tagadhatta, hogy ez olyan melegséggel töltötte el még az ő megkérgesedett lelkét is, amit eddigi élete során még soha nem tapasztalt.

Ezalatt az évek alatt rövid, de annál inkább mély nyomot hagyó periódusokra megtapasztalhatta ő is, hogy milyen egy igazi család.

És a gyermek a bujkálás, titkolózás ellenére csak kedves szavakat hallhatott.

A professzor figyelmesen, kissé összehúzott szemekkel hallgatta hát fiát, aki most is félelmetesen emlékeztette gyermekkori önmagára. De nemcsak azt hallotta, amit a gyermek mesélt, hanem látta a folyosói összetűzéseket, a Mardekár és Griffendél közti ismétlődő, rossz átokként visszatérő ellentétet, amelyről a fia hallgatott. És azt a bizonyos utolsó, verekedéssé fajuló összeszólalkozást, ahol az ő nevét is említették.

Sápadtan állt fel, a kisfiú riadtan kapta fel a fejét, épp egy mondat közepén tartott. Apja arca még ijesztőbbnek tűnt, arca a haragtól viaszszínűvé vált.

Igen, kis Severus sok mindenben hasonlít hozzá, de valamiben lényegesen különbözik is tőle. Ő, az apja, nem egy szerencsétlen mugli, mint amilyen az ő apja, Tobias Piton volt, aki neki még rendes apja sem tudott lenni, hiszen családfői szerepét is képtelen volt betölteni. Igaz, hogy az ő átkos múltja kísérti a gyermeket, de egy valamit tehet, hiszen ő varázsló. És nem is akármilyen. Nos így minden mágusi képességeit be fogja vetni, hogy segítsen a fiún, aki ártatlan áldozat, ez volt az, ami kétségbeesetté és elkeseredetté tette dühét, és a bűnösöket megbünteti.

- Apa - nézett fel a kisfiú a mágusra, aki úgy állt ott lobogó fekete talárjában akár egy haragvó ókori isten, akit a sötét indulatai látható módon vesznek körbe.

Az irodában lobogó fáklyák egy hosszú pillanatra kialudtak, amikor Piton professzor nagy lendülettel benyitott. McGalagony professzor csodálkozva pillantott fel jegyzeteiből.

- Severus?

- Vállalom!  Elfogadom az ajánlatát, a következő félévben vállalom a tanítást.

Az idős, szikár tanárnő felállt, még a szemüvegét is levette.

-         Valóban? Komolyan mondja Severus?

-         Úgy tűnik, mintha tréfálnék? – kérdezte Piton, és egyik szemöldöke a homlokáig ugrott.

-         Nem, természetesen nem. Csak a tanév kezdetén annyit győzködtem…

Pitonnak két mély ránc jelent meg az orrnyergén.

-         Változott a helyzet - mondta kurtán. - Természetesen Mrs. Piton is itt marad velem.

-         Hogyne, ahogy kívánja – mondta egyre inkább meglepetten az igazgatónő.

- Nos, foglaljon akkor helyet, beszéljük meg a részleteket, nem vesz sok időt igénybe.

Piton hamarosan a harmadik emeleten haladt tovább, suhogó talárral. Egyszer csak megtorpant, saját életnagyságú képe meredt vissza rá a falról. A mágus összevonta szemöldökét, és előkapta a pálcáját. Egyetlen suhintására a kép eltűnt, és csak az üres vászon meredt vissza rá, fakón és élettelenül. Mint a Sors vak istennője…

Szürkés volt az ég, borús, acélos színekben tündökölt a Nagyterem megbűvölt mennyezete, és megszokott unalmas tanítási napnak indult az is.

Amikor a diákok meglátták végigsuhanni a folyosókon elmaradhatatlan sötét talárjában a bájitalmestert, látomásnak vélték. Piton professzor azonban nemcsak a kisdiákok számára volt nyugtalanító jelenség. Ahogy gyorsléptű, magas szikár alakja feltűnt a folyósokon, sokan a babonásabbak közül szellemet véltek látni, úgy vélték a festmény kélt önálló életre.

Úgy ment be az osztályba, mintha csak tegnap lépett volna ki onnan. Ugyanolyan keserű volt, maró gúnnyal reagálva a diákok baklövéseire, gyakran türelmetlen, olykor igazságtalan és bántóan fölényes lehengerlő tudása birtokában.

Piton nem volt az igazság bajnoka, és nem tudott, de nem is akart szemet hunyni afelett a támadás felett, ami nemrég a kisfiát érte, és amivel az életét is veszélybe sodorták.

De azt számtalanszor bebizonyította, hogy az igaz ügy érdekében szemrebbenés nélkül képes életét is áldozni.

A bájitalórákon megosztoztak a már igen idős Lumpsluck professzorral, Piton átvette a nagyobb diákok haladó bájitaltanóráit, és a speciális kurzusokat.

Apja súlyos jelenléte a gyenge fizikumú, de eszes és érzékeny kisfiúnak is félelmetes aurát kölcsönzött. Akik eddig visszaélve azzal a fölénnyel, amit a koruk és számbeli túlsúlyuk biztosított neki, bántalmazták a kisebbeket vagy a gyengébbeket, most gyáván sunyítottak.

Pitonnak csak néhány napjába került, hogy kiszúrja azokat az arrogáns, hangadó griffendéleseket, akik nagy valószínűséggel a kis Severust is letámadták. Ezt pusztán éles megfigyelőképessége segítségével érte el, majd amikor gyanúja lassan bizonyossággá vált, szabadon engedte tapogatózó gondolatcsápjait feléjük. A fiúk arrogánsak voltak, és tisztán érezte a feléje irányuló megvetéssel vegyes gyűlöletet, Ehhez már hozzá lett volna szokva, de azt nem tűrhette, hogy kis Severus az ő sorsát ismételje meg.

A másik személy, aki nem bírta leplezni irányába az ellenszenvét, az Harry Potter volt. Piton első tanítási napján gúnyos mosollyal foglalt helyet a tanárok asztalánál, és Harry egy dermedt pillanatig azt hitte, megállt, azaz helyesebben visszaforgott az idő.  Le kellett küzdenie magában a késztetést, hogy kimenjen. (Potter) valósággal elsápadt, amikor meglátta Pitont közeledni, vékony ajkán gúnyos mosollyal. Vele ellentétben a többiek mosollyal fogadták, különösen Slughorn és Hermione. Minerva is elégedett volt, mert úgy érezte, az iskolának igenis szüksége van Severus Piton tudására.

Piton professzor azonban nemcsak a kisdiákok számára volt nyugtalanító jelenség. Ahogy gyorsléptű, magas, szikár alakja feltűnt a folyósokon, sokan a babonásabbak közül szellemet véltek látni, úgy vélték a festmény kelt önálló életre. A szemfüles nagyobb diákok próbáltak tőle varázslatokat ellesni, mozdulatait, félszavait lesték, az őt körülvevő félelmetes hírnév felkeltette érdeklődésüket. Hiába volt HP az életre kelt legenda, Piton már önmagában jóval félelmetesebb jelenségnek bizonyult, valami különös aura lengte körül.

Pitonnak elég volt néhány tanóra, hogy felmérje, diákjai mennyit tudnak. Bár Slughorn igen jó szakember volt, korántsem volt olyan szigorú, mint Piton.

Erősítő főzetet készítettek azon a borús délutánon, és a professzor nagyon jól látta, hogy ez az a jófejű, de arrogáns és szétszórt griffendéles csapat, akik kis Severust letámadták, erről az első adandó alkalommal meggyőződött okklumencia segítségével, hogy úgy van, ahogy kiélezett érzékei jelzik, valóban a bűnösökkel áll szemben, nem figyel, röhécsel, és idétlenkedik. Sajgón emlékeztette őt ez a banda a hírhedt Tekergőkre. Bár tisztában volt kisfia mágikus képességeivel, azt próbálta minden erejével megakadályozni, hogy a fiú az ő sorsát ismételje meg.  Még akkor is, ha Voldemort alakja, már nem tornyosult fenyegetően a háttérből.

Eddigi sikereik a haladó bájital terén elbizakodottá tette a korántsem szerény társaságot.

A professzor pontosan látta, hogy az egymás közt csevegő, és az ő figyelmeztetésére cinkosan, arrogánsan összevigyorgó társaság nem figyel az ő utasításaira.

- Nagyon fontos, hogy minden 7. kavarás után beiktassatok egy, az óra járásával ellentétes kavarást is. Jól figyeljenek, mert még egyszer nem ismétlem el!

A porított békaszemből csak egy csipetnyit kell hozzáadni a 7. kavarás után.

A vörös hajú mardekáros lány összehúzott szemekkel figyelt a tanár halk, de határozott szavaira, és kisimította arcába hulló hajtincseit.

Amikor óra végén a három griffendéles srác s az asztalhoz hozta a kékes színű, de a tökéletes kobalt színtől elütő főzeteit, a professzor arcán gúnyos mosoly jelent meg:

- Nocsak, nocsak – szólt halkan –, attól tartok ez a munkájuk ismét értékelhetetlen lett.

A magas, göndör hajú srác felhördült:

- Ez egy jól sikerült főzet, miért különböztet meg minket Professzor?

- Valóban olyan biztos ebben Orlander? - Nos,  ha igen, talán tesztelné. Hiszen csak egy erősítő főzet, nem igaz?

A fiú, ahogy Piton arra számított is, gondolkodás nélkül felhajtotta a bájitalt, és barátai is követték példáját.

Rövid, döbbent csend után felharsant körülöttük a szörnyülködő nevetés.

A szemüveges vékonydongájú srác járt még viszonylag a legjobban, neki csak kapafogai nőttek, míg a göndörnek megnyúlt az orra, mint Pinokkiónak, barátjának a fülei értek a válláig.

- Hát úgy látom mégsem sikerült tökéletesen ez a főzet! – szólt halk, gunyoros hangon Piton, miközben intett, hogy csend legyen. – Erre csak elégtelent tudok adni!

De ne aggódjanak - fordult még vissza az ajtóból -, néhány óra alatt elmúlik a hatása, ha idejében Mme Pomfreyhoz fordulnak.

Harry Potter épp SVK óráról távozott, ahol nem kis bosszúsággal tapasztalta, hogy némelyik felsős diák olyan varázslatokat vetett be, amik kísértetiesen idézték Piton stílusát, és ez pont egybeesett azzal, hogy a bájitalmester újból elkezdett tanítani a Roxfortban. Potter tisztában volt azzal, hogy Piton akarva-akaratlan nagy hatással van a diákokra, egyeseket valósággal lenyűgöz a professzor titokzatos aurája, erős mágiája. De ez nagyon feldühítette. Épp amikor ezen rágódott, kivágódott a tanári ajtaja és Piton magas, szikár alakja viharzott ki rajta.

-         ÁÁ épp Önnel beszélnék – szólította meg.

-         Potter … - állt meg a professzor keskenyre szorított ajkakkal.

-         Hálás lennék, ha az SVK tanítását rám bízná, és nem avatkozna bele a módszereimbe … professzor - tette hozzá.

Piton egyik szemöldöke a homlokáig ugrott

-         Nem tudom, mire céloz, Potter … - felelte kimérten.

-         Az, hogy visszatérhetett az iskolába, nem jelenti azt, hogy bármit megtehet - folytatta alig visszafojtott dühvel a fiatal tanár.

-         Az, hogy legyőzte a Nagyurat, nem jelenti azt, hogy bármit megengedhet magának Potter – suttogta Piton.  – És eszemben sincs bárkivel felkérés nélkül megosztani a tudásom, mert ellentétben egyesekkel, én nem vágyom a tömjénre. Kizárólag azért vagyok itt, mert felkértek rá, és bizonyos személyes okokból, melyekre most nem térnék ki. És ezzel lezártnak tekintem a témát, Potter – tette hozzá elhúzott szájjal, és maró gúnnyal.

-         Nehogy azt képzelje, hogy bármit megtehet – kapkodott Potter, de már csak a bájitalmester talárjának a végét látta elsuhanni a folyosó végében.

Az elsősök SVK óráján felírta a táblára a feladatot, de nem volt képes összpontosítani, Piton súlyos jelenléte olyan szálka volt a szemében, amin nem tudott felülemelkedni. Bár a professzort szinte alig lehetett látni, többnyire csak a tanáriban, és néhányszor egy héten, a közös étkezéseken. Úgy tűnt, a maga külön életét éli, persze bármikor elérhető volt irodájában.

A gyerekek elkezdték a feladatot, amikor nagy robajt hallott.

Severus padszomszédja, aki nem volt képes megbirkózni a feladattal, unalmában előhúzott egy tollszerű valamit és jobbra-balra hadonászott vele, amikor az váratlanul hatalmas pukkanással felrobbant, színes szikraesőt szórva maga körül. Severus már elkészült feladata sisteregve lángra gyúlt és mire a fiúk észbe kaphattak volna, elhamvadt.

A szeplős pisze orrú kisfiú összevissza dadogott, míg Harry egy suhintással eltüntette a tintát. De nem tudta megállni, hogy ne szólítsa meg a másikat:

-         És maga nem dolgozik?  

De egy pillanatra meghűlt benne a vér, amikor Piton fekete szemei néztek rá a kisfiú ártatlan arcocskájából.

-         Kész vagyok, tanár úr…

-         Hol a feladata, Piton? – szaladt ki a száján, - vagy Delavalley vagy hogy hívják.

De a kis Severus feladatából már csak por és hamu maradt.

- Ilyen állapotban nem veszem át, jövő órára készítse el újból.

Harry mélyeket lélegzett, amikor végre a tanáriba ért. Nem tudta elhinni, hogy ennyire nem volt képes uralkodni magán. A kis Piton fiú kétségtelenül a legjobbak közt volt az osztályában, és még azt sem mondhatta, hogy az apjától tanulta, mert nagyon jól tudta, hogy Piton bujkált.

 - Merlinre – túrt bele a hajába –, mi van velem?

Ekkor hallotta meg Hermione hangját:

 - Harry, Harry! - már percek óta szólítlak, nem hallod? … Mi van veled? Sápadt vagy!

-         Hagyjál! – ugrott fel dühösen Harry, bár valójában önmagára volt dühös…

-         Mi történt?

Nagy sokára felelt csak a nőnek:

 - Összeugrottam  Pitonnal megint, és még a fiába is belekötöttem, ezt végképp nem fogja megbocsátani nekem.

- Mi lett velem, Hermi? Nem ismerek magamra – mondta halk döbbenettel és leverten.