Piton visszatért szobájába, pálcájával kis mécsest gyújtott, és a lánytól kapott kis mirtuszágakat egy régi, barna, kopott vázába tette, majd az asztal közepére helyezte. A kifakult, kék bársonyterítőn egész jól mutatott, már amennyire az esteli félhomályban ezt meg lehetett állapítani.

Már nagyon későre járt, így hamarosan végignyúlt az ágyán, lehunyta szemét, de nem tudott elaludni. A Stellával folytatott beszélgetés részletei zsongtak az agyában, válaszokat fogalmazott fel nem tett kérdésekre, tovább szőtte a beszélgetés fonalát. Be kellett ismernie magának, hogy ez a lány soha nem tapasztalt hatással van rá. Talán valamikor Lilyvel tudott így beszélgetni, de azt feledni próbálta, elméje egy távoli zugába száműzte. Kihelyezhette volna egy Merengőbe is, csakhogy ekkor még nem volt birtokában ilyesmi, és az okklumencia területén is csak az első, bár döntő lépéseket tette meg.

Stella természetes intelligenciája, az a könnyedség, ahogy a félig kimondott gondolataira is reagált, ahogy játszva felvette, és tovább gombolyította az elejtett beszélgetés fonalát, lenyűgözte őt. A gyakori társalgás egyre szorosabbá fűzte köztük a meghittség hálóját,  láthatatlan aranyfonalak szövődtek köztük. Vagy talán vörös.

Minél többet gondolt rá, annál élesebben látta arcát, ragyogó, tiszta tekintetét, kedves mosolyát,  és az elfojtott vágy is izmosodott benne. Intenzív gondolatai hatására az elképzelt boszorkánylányvalósággal testet öltött a sötét szobában, teste, illata volt. Mirtuszillat. Vagy a csokor illatozott volna egyre erősebben? A fiú szinte azt vélhette volna, hogy mirtuszligetekben sétál, ezernyi nyíló mirtuszvirág mellett, dél volt, mediterrán napsütés, és lába alatt sütött a forró talaj.

A mirtuszvirág pedig rezegni kezdett, susogni, mintha megnőtt volna a vázában, a kecses ágak kinyúltak minden irányba,  nyújtózkodtak, karcsú ujjaikkal a szekrény szélét kaparászták, majd lassan felkúsztak az öreg falakon, beborították őket, majd elérték a mennyezetet,  a zöld ágak, levelek, kacska indák ellepték, beborították, és illatozott a mirtusz, csodásan, akár a szerelem.

A felkavaró fűszeres illat most már olyan közeli volt, hogy Piton szinte maga előtt vélte látni Stellát, ahogy könnyű ruhájában ott áll az apró, fehér virágos bokrok alatt, és feléje nyújt néhány ágat. Az erős, bódító illatfelhőben átkarolta a lány derekát, de ekkor már felpattant a szeme. Még néhány percig azt hitte, hogy álmodik, ahogy a szobája falát beborító zöld leveleket nézte, s az ágya fölé boruló virágzó mirtuszágakat. Csakhamar az asztal felé tekintett, ahonnan halvány, rezegő fény derengett. Egyre ámultabban nézte a fává dagadt csokrot, miközben megragadta pálcáját.

- Mi ez, álmodik? Hiszen nem fogyasztott semmiféle alkoholos dolgot, sem bájitalt. Akkor meg valami bűbáj, de mi?

A csokor szelíden fénylett, halkan suhogott majd szétnyíló ágai közül előlépett Stella.

– Severus …

– Stella – döbbent meg a fiatal mágus, és majd elejtette a pálcáját. – De hát hogyan?

A lány elmosolyodott, Piton kinyújtotta a kezét és lesegítette az asztalról.

– Azt kérded, hogy kerültem ide? Hát Te idéztél meg, rám gondoltál, nem? –mosolygott tovább a lány. – Itt vagyok, ez nem álom.

Ez egy elvarázsolt ágacska volt – magyarázta, miközben leszállt Piton mellé -, ami mágikus kapcsot hozott létre köztünk. Ha elég hosszú ideig és elég erősen gondolsz rám, a virágon keresztül megidézel.

– De hát hogyan?  – követte szavait összevont szemöldökkel a mágus, – az nem lehet, hogy …

– Botanimágus vagyok, ideig - óráig növényként is tudok létezni.Pontosabban szólva, flóramágus.

– Ez, ez … fantasztikus –, tért magához Piton – azt hittem, ma már senki nem ismeri ezt a fajta transzformációt ! Úgy tudtam, ez egy elfeledett mágia!

Stella halkan nevetett:

– Hát valójában én sem tudtam, hogyan fog sikerülni, alig egy párszor volt rá alkalmam, néhányszor elrejtőztem nagyanyám elől, ha nem akartam, hogy megtaláljon, és virágként gubbasztva lestem ki, hogy mikor megy el végre !

– Nos – nézett  végig rajta a fiú –, úgy tűnik egész jól sikerült !

– Ó köszönöm …– nevetett pirulva – zavartan a lány.

– Majd vigyáznom kell ezután, miket beszélek, ha a vázában virág van, vagy netán cserepek az ablakban.

– Nos, mi legyen, ha már ilyen sikerült a dolog, talán használjuk k i!

– Hogyan? – nézett rá izzón a fiú.

De Stella csak a fa felé intett.

– Tehetnék egy sétát, mondjuk !

– A fán? – nézett Piton bizonytalanul arrafele. – De nem akarta kedvét szegni.

– Menjünk – és elsőnek indult felé a hajlékonysága ellenére erősnek bizonyuló ágon felfele. A lány fürgén követte. Ahogy egyre följebb hágtak, a mágus lenézve látta, hogy a kémények alattuk maradtak, és ők zöldellő mezőre értek, ahol béke honolt, napfényben fürdött minden, a patak csobogó hangját hallani a közelben. Mintha az illat sodorta volna őket fel, és a lelkükben viruló érzelem drága parfümként terült szét körülöttük a levegőben, körüllebegte őket. És ők mosollyal a szívünkben és az arcukon vágtak neki az útnak.

A következő napokban több ilyen kirándulást is tettek, és Piton azon vette észre magát, hogy valósággal függővé vált ettől, és a következő mágikus kiruccanást várta. Napközben eddigi életüket folytatták, a Prince kertben őgyelegtek, és nagy beszélgetéseket folytattak a mágiáról, terveikről, de éjjel más dimenziókban csatangoltak, a mágia határait feszegették. Piton kellemesen csalódott Stellában, mert azt tapasztalta, hogy benne is megvan az a tudásszomj, ami benne. Más módon, de megvan.

Ahogy később visszagondolt erre az alkalomra, az évek távlatából, a körülmények elhomályosultak, de az emlék maga fényesen világlott, talán a harmadik ilyen kirándulások lehetett. Felkapaszkodtak a fán, s ahogy maguk mögött hagyták a sötétséget, ezúttal egy földes dűlőútra értek, Stella megforgatta a bőrszíjon nyakában lógó megbűvölt érmét.

– Ha az információim nem tévesek, most Walesben vagyunk, és arra kell mennünk.

– Mi lenne arra?

Stella kicsi izgult, és megizzadt a tenyere, ahogy Piton kézen fogta, először fordult elő, hogy emberekkel tervezett találkozót.

Egy ideig szótlanul haladtak:

– Sev, ha igaz, ez a nagyanyám háza! – mutatott egy öreg ház felé – ha szerencsénk van, otthon találjuk…