1.

 A hollók unottan és vészjóslóan károgtak azon a sötét hajnalon. Stella kinézett az ablakon, nem bírt aludni,

Hiába volt nyár, kinn borús volt az ég, a fények sápadtak voltak, mint valaha régi virradatokon, amikor még iskolás lány volt.

Mint visszatérő álmaiban, amikor a homályos, kongó iskolai gangokon bolyongott, a torkában dobogó szívvel, attól tartva, hogy elkésett. Szűrt fények világították csak meg a sötét folyosókat, amelyek egyre inkább labirintikus formát öltöttek, mint a roxfortiak.

Hiába kelt fel a nap, egész nap komor, baljós volt az ég. A szorongás végigosont a gangon, hangtalan léptekkel, de ahogy közeledett a fiatal nőalak felé, egyre inkább erőre kapott. Testetlenül óvakodott be a szobába, hogy hosszú ujjaival keblét markolássza, torkát szorongassa.

De hirtelen mintha belesajdult volna valami. A tükörkép is mintha elködösült volna hirtelen…

- Valami történik, valami nagyon rossz! – sajdult bele a bizonyosság erejével, minden zsigerében tudta, hogy valami iszonyú történik.

Tudta, tudta, hogy Severusnak nem kellett volna odamennie, érezte!

Ösztönösen rohant át a kis alkóvba, ahol az istennő szobra állt az örökmécsesek aranyszínű fényébe burkolózva. A mindenfelé kúszó drágakőszemű kígyók villogó szemmel fixálták, és egyértelműen jelezték:

- Baj van, papnő!

Stella térdre vetette magát, és ide-oda ingatva felsőtestét próbálta kiterjeszteni tudatát, tükre megvakult, más, ősibb eszközökhöz kellett folyamodnia.

- Severus, Severus – próbálta elérni, de nem kapott választ. Csak a süket hallgatás, a mindennél riasztóbb csend rezgett a téren át.

Stella talpra szökkent, gyertyákat, füstölőket gyújtott:

- Athana, Athana – ismételgette, mormolta, végül már kiáltotta az ősi, krétai invokáló szavakat.

- Most segíts Athana!

Izzott, remegett a levegő a helyiségben körülötte, a szobor lassan színt váltott és a boszorkány úgy érezte az istennő fekete szeme villogott.

- Athana!

- Mit kívánsz?  - visszhangzott, maga sem tudta hol, a szobában vagy talán valahol a fejében.

- Severus!

Az istennő egy pillanatig rászegezte vesékbe látó pillantását, majd egy pillanatra lehunyta szemét:

- A Te Severusod nagy bajban van.

Stella elfehéredett:  – Segíts, Athana, kérlek, segíts!

- A fekete kígyó ereje sújtott le rá! – folytatta az istennő szinte szenvtelenül  -, mivel mindig hűségesen szolgáltál, hát menjünk, de most rögtön! Tán még idejében érkezünk!

- Istennőm,  nagyon kérlek, tégy valamit, bármit megadok, csak segíts!

Fény villant fel, egy pillanatra elvakítva Stellát, s a következő percben Athana ott állt mellette életnagyságban, hasonló termetű, fekete hajú örökifjú nőként. Kinyújtotta a karját, melyen a Stelláéval azonos kígyós karkötő volt:

- Fogd meg a karom, Stella, erősen! – az istennő erős hangja hallatszott, majd csattanás és villanás, és szélsüvítés, ahogy a téren és időn átzuhantak és egyszeriben ott álltak, egy homályos, elhagyatottnak tűnő helyiségben.

Stella tekintete a porfelhőn és a félhomályon át is felismerte a párját.

Piton teste ott hevert a földön, élettelenül. A nő úgy érezte tőrt vertek a szívébe, valósággal megtántorodott.

A mágus ott feküdt viaszfehér arccal, a Stella hirtelen úgy érezte bántóan éles fény vakítja el, és egy végtelennek tűnő pillanatig állt ott megkövülten, majd szinte kívülről látta magát, ahogy ráborul férje élettelen testére, sikoltozni -kiáltozni szeretett volna, de csak némán rázta a zokogás…

- Severus, Severus! Válaszolj kérlek! – szólongatta végre, amikor már rátalált hangjára.

- Lányom –, hallotta meg Athana mély hangját –, nincs veszteni való időnk.

Mellé lépett, és elhúzta:

- Alig néhány percet késtünk. Kevés az időnk, cselekednünk kell!

Az istennő ekkor a mágushoz lépett, kebléből kis csokor füvet emelt ki, az élet füvét, azt, amit hosszas imák jutalmául a fehér kígyó adott át a gyógyulásra vágyóknak a szentélyekben.

Ezzel érintette meg a szörnyű sebet, mialatt mágikus formulát mormolt. Az isteneknek az emberemlékezet előtti időkben nem volt szükségük pálcára, vagy csak igen ritka esetekben.

A belőle áradó mágikus erő betöltötte a szobát, érezhetően mágiával telt meg a szoba.

- Kivérzett, sietnünk kell, pótolnunk kell a vérveszteséget. De előbb az ellenméreg. Mágikus kígyó mérges marása ez.

Az istennő felemelte karját és zengő hangon varázsszavakat mondott,

miközben köröket rajzolt a helyiség köré, köröket, amelyek felizzottak és vibrálni kezdtek. Mágikus védőfal keletkezett.

Az istennő ekkor krétai nyelven újabb imákat kezdett mormolni a varázsló felett, a következő mozdulatára az aranykígyók lekúsztak a karjairól és Piton mellkasára kúsztak a nyaka felé, és piros nyelvükkel szívni kezdték a sebhelyet. Az istennő egy tégelyt nyomott a kezébe: – Ezzel kend be az ajkát és a szíve felett.

Stella az aranykígyók közé hajolt, és összeszorított ajkakkal és lélekkel kenegetni kezdte a különös illatú balzsammal, a hideg ajkakat, majd halkan csókot lehelt rá. Míg egész halk lélegzetvételt érzékelt: Severus !

- Igyekezzünk! – az istennő most egy világító, piros rubinkövet nyomott a Stella kezébe – készen állsz?

- Tartsd a kezed, emberi vérre van szükség –, és megmetszette a boszorkány csuklóját, piros szalagként buggyant ki vére, majd a mágus fehér karját, de onnan alig pár csepp szivárgott. Szorítsd az ütőerére a kezed.

Az Athana diadémjából származó rubinkövet a Piton tenyerébe helyezte.

A rubinkő felizzott és lüktetni kezdett, Stella látta, hogy a vére lassan átfolyik a Piton ereibe, a kő szétárasztja a testében lassan. Csak néhány perc volt az egész.

- Jól van, elég lesz  – szólt az istennő, miután látta, hogy a férfi kezd színt nyerni.

Az egyik kígyó szájából apró kis füvet vett ki, amit Stella eddig észre sem vett, a forrasztó füvet és ezzel végigsimította kettejük karját.

- Nos, ennél többet nem tehetünk. Most már csak az imák erejében bízhatunk, hogy lelke visszatér a testébe.  A halált hozó seb eltűnt. Teste tud tovább élni, csak a lelke is akarjon.

Neked kell most hatnod rá elsősorban, Te ismered a lelkét! Az én mágiám is segít, de Neked kell cselekedned.

Hátrább lépett, és halkan ősi szövegeket mormolt, Stella ráhajolt:

- Gyere vissza kedvesem, szükségem van rád!

Csak néhány perc telt el, vagy hosszú órák, Stella később nem tudta volna megmondani, amikor egy alig hallható sóhaj tört fel a mágus melléből.

Stella felemelte könnyáztatta arcát, a férfi lassan felnyitotta nagy sötét szemeit, és rendkívül elmosódva két fekete hajú nőalakot látott az ágya mellett, mintha nővérek lettek volna.

- Stella   – lehelte nehezen.

- Nem, ne beszélj, ne erőltesd magad!

Amikor újból magához tért, már tisztán látta, hogy Stella ül az ágya szélén

- Mi történt?

2.

Piton a vérveszteségtől még kábultan, zúgó fejjel feküdt, tudata lassan fokozatosan tért vissza… kezdte visszanyerni tudatát.

Kezdetben úgy vélte álmodik, a szoba légköre, mint puha vatta fojtogatón tapadt rá, és neki rendkívüli erőfeszítésébe került széthasítani ezt a burkot, egyáltalán belemetszeni ebbe a burokba…

Tétovázva, óvatosan tapogatózott tudata csápjaival körbe az atmoszférában. Első benyomása az volt, hogy álmodik, a távoli csatazaj olyan volt, mint egy ismétlődő, nyomaszó rémálom. Majd az alapzaj mellett más erősebb benyomások következtek, gyors egymásutánban.

Stella illata, világító zöld szemei, majd Athana okos, mozdulatlan arca, hirtelen, mellbe vágó élességgel villantak be.

- Hisz ez csak egy távoli, krétai emlék –, próbálta elhessegetni az éles képeket.

Felemelte fejét az ágyról, hogy végre tisztázza a zavaros helyzetet, de úgy megszédült, hogy néhány percre vissza kellett ejtenie a fejét a párnára. Hirtelen mozdulatára neszezést felelt, és a következő pillanatban Stella arca hajolt fölé, fényes fekete haja és nagy, szomorú szemei.

Bizonytalan felé nyújtotta a kezét, és ismerős tapintású ujjak kapcsolódtak ujjaira válaszul.

- Severus – suttogta a kedves női hang -, Severus végre, jobban vagy?

Piton most már tényleg felemelkedett, bár iszonyúan szédült és gégéjében nagy szárazságot érzett, most már határozottan tudta, hogy valami nagy baj van. Nem sokat tudott azonban nézelődni, mert a boszorkány ráborult és sírva csókolgatta. A puha, könnyes női arcot ő is csókokkal borította.

 Bár a helyzet teljességgel bizarr volt, és végre elszakadtak egymástól, a mágus agya teljesen kitisztult.

Szóval Stellát mégsem álmodta, elég tapintható bizonyosságát nyerte az előbb ennek, de akkor a többi sem az! Meg kell tudja, mi történik itt!

Mikor szakadt meg az emlékezet filmje? – agya lázasan kutakodott. A professzort, akit mindig az éles esze vezérelt, nagyon zavarta ez a bizonytalanság.

Hogy került ide a legdrágább boszorkány, olyan messziről ilyen hirtelen?

- Mi történt, Stella? – suttogta a halántékát dörgölve.

- Sev, ne erőltesd magad, kérlek! – simított végig keskeny, fehér kezével a boszorkány a férje homlokán. Hűs keze olyan volt, mint a gyógyír.  – Pihenj most, kérlek! Nem kérsz valamit?

- Csak egy kis vizet kérek, szomjazom  – úgy érezte a torka égeti, teljesen kiszáradt.

A nő már nyújtotta is felé a poharat, a férfi mohón kiitta.

- Hogy kerültél ide? Mikor jöttél?

- Tegnap – felelte bizonytalan hangon Stella, és megremegett a hangja. – Tegnap délután történt, Sev.

A férfi fekete tekintete sürgette.  - Az a kígyó, megtámadott, Severus! Majdnem végzett veled…

- Voldemort! – kiáltott fel Piton, bár még gyenge volt. Stella hangját meg az átélt izgalmak fojtották el.

Hirtelen teljesen kitisztult a kép benne:

- A Sötét Nagyúr megpróbált megölni! Rám uszította Naginit! – és ösztönösen a torkához kapott.

Stella aggodalmasan nézte, mágus arca félelmetesen elsápadt, valósággal elszürkült. Piton már sokszor szembe nézett a halállal, nem félt ő, de most a halál szájon csókolta. Csak egy csodának köszönhette, hogy most még itt volt, hogy a nő zöld szemeibe tekinthetett.

- És Te kedvesem, hogy kerültél ide?  – fordult hozzá, s fogta meg kezét. – És az istennő? – halkította le akaratlanul a hangját.

- Éreztem, hogy nagy bajban vagy – ragadta meg a kezét Stella – invokáltam Athanát! Az utolsó percben érkeztünk, és az a kígyó… –majdnem, majdnem…

A férfi sötét szemei szinte magába szívták, miközben erősen szorította kezét, Majd csendben felemelte összekulcsolt kezüket és csókjaival borította.

- Megpróbált végezni velem! A pálcámat akarta! A pálcám – kapott a talárjához – nincs pálcám!

- Stella, gyorsan, meg tudod idézni a manót?

- De gondolod, tud segíteni? Tessék, odaadom az enyémet!

     - Nem  –, intett a férfi, – neked is szükséged lehet rá!

    - El kell tűnnünk innen, mielőtt a Nagyúr rájön, hogy még életbe  vagyok!

–       ***

- Athana  védőkört vont, még körülbelül 24 órát tart, addig nem akadnak ránk. Ezt a védőkört még sem képes feltörni

    - Megvan otthon az anyám pálcája, gyermekkoromban is sokat         használtam, még jól jöhet. Nem egészen olyan, mint a sajátom, de talán a tapasztalatommal pótolni tudom a többit.

- Stella, és mond mit ígértem az istennőnek? Még zavaros az agyam.

- Ígérni? Az istennő a szokásosat kéri, a hozzá való hűséget, és gyermekeink szolgálatát is.

- Gyermekeinkét? – rebbent meg a Piton szeme. – Végül is, nincs veszteni valónk.