Druida keresztség

Lassan, tünődve

,,Az ember végül homokos,
szomorú … síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.

…

Fáj a szívem, a szó kihül.
Dehát kinek is szólanék - -”

József Attila

Sivatagos tájon találta magát, ahol egymaga menetelt….

Út sehol, a végtelenbe veszett a horizont, sehol egy teremtett lélek. Szólni szeretett volna, kiáltani, annyira hátborzongatóan élettelen volt a táj. Ilyen lehet a pokol – villant át rajta.

- Hahó – próbálkozott.

A hang szétterjedt, de mintha valami láthatatlan üvegfalba ütközött volna.

- Ez nem a pokol. Ez még csak a kamaloka, a purgatórium – hallott egy testetlen hangot.

Mintha a sivatag homokszemei közül suttogtak volna, mintha a kövek keltek volna élete. Majd lassan lábra kapott a szél, egyre erőteljesebben süvített, homokvihar keletkezett fullasztó, szembe, torokba hatolt.

De amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen el is ült a vihar. Piton nagyot szippantott a belélegezhetővé vált levegőből, kitörölte szeméből a port, lerázta talárját és körülnézett. Egy felfele kapaszkodó ösvényt vett észre, és rövid gondolkodás után megindult rajta.

Meredek, kopár hegyi úton haladt, a tikkasztó, perzselő napsütésben. Mintha a nap kiégetett volna mindent körülötte, lassan már lélegzeni sem lehetett, lábát éles kövek hasították fel, és úgy érezte, hogy megfullad a hőségtől, nyelni sem bír.

Lenn a lába előtt virágzó rét terült el, s ahogy közelebb ért már érezni lehetett a mezei virágok bódító illatát. Csend volt, az a fajta csend, amikor déltájban még a bogarak zúgása is elül. Mégis, valami egészen halk zümmögés hallatszott, valaki dúdolt. Együgyű kis altatódal volt és olyan nagyon, szívszorítóan ismerős. Olyan jó volt hallgatni, a dal az örök álmok birodalmába ringató volt.

A mágus nesztelen léptekkel indult meg abba az irányba, de feleslegesen volt olyan körültekintő, lépteit nyomán a fű sem görbült meg. Egy fa árnyékában fiatal, sötét hajú nő hajol a bölcső fölé, melyben fekete hajú kisfiú fekszik. Olyan nagyon, szívszaggatóan ismerős volt a bölcsőt ringató kéz, a hang, a hozzátartozó arc.

- Mama … - suttogta bizonytalanul.

Nem bírt megmozdulni, pedig közelebb szeretett volna lépni, olyan régen látta anyját ilyen fiatalnak, nyugodtnak, hogy meg sem tudta volna mondani, mennyi idő telt el azóta. Lassan már arcát sem bírta felidézni, az emlékek nélkül. De hiszen ez nem lehet, mi történik, egy emlékben jár?

Erőt vett magán és közelebb lépett, engedve vágyának, hogy megszemlélhesse anyját, de a kép hirtelen távolodni kezdett:

- Ne, várj még, egy percet! – kiáltott fel.

Ekkor ellenkező irányba látta feltűnni a képet, de mégis valahogyan más volt. A fekete hajú nő kecses kezeivel rendezgette a bölcsőt, de valami nem volt a helyén. Minél tovább figyelte, annál bizonyosabbá vált. Ez a fiatal, fekete hajú nő nem Eileen Prince volt, pedig az előbb felismerte mozdulatait, nyakának ívét, hangját. – Káprázat játszik velem?

A bölcsőben ott feküdt a fekete hajú kisfiú, de ekkor a háta mögött megint felhangzott az altatódal.

Piton megpördült és ismét meglátta anyját a bölcső mellett.

Visszafordult volna, de nem mert, nem tudta, milyen bűbáj játszik vele, hiszen az anyjának fiatalkori képe, és akkor kétségtelenül a bölcsőben a gyermek az ő maga. Tehát ez csak egy káprázat, de akkor a másik kép?

Múlt és jövő képei olvadtak egybe, kergették egymást. A bájos, sötét hajú nő a jobb felén nem tűnt el. A mágus határozottan felé indult, hogy közelebbről szemügyre vegye, nagyon kíváncsi lett, de a gyermekkori bölcsődal is újból megütötte a fülét.

Tétovázott.

– Nem, nem térhetsz hozzá vissza – hallott egy csengő, határozott hangot.  – Nem tévedtél, ez a múltad.

Piton megfordult és nagy nehezen, a virágos mező fölött, egy áttetsző fiatal alakot vett észre, aki elő látásra beleolvadt a tájba. A férfi összehúzott szemmel figyelte, miféle mágia ez?

- Vissza kell térned Severus Piton, nem mehetsz tovább ezen az úton.  Még sok bevégezetlen dolog várakozik rád.

Bármilyen andalító is volt a bölcsődal nem lehetett a dallamán átringani a másvilágra. Piton most már pontosan tudta, hogy ez nem mágia, ez már több annál, ez egy annál is hatalmasabb világ, urainak joguk van beleszólni élet és halál kérdéseibe.

Piton sóvár pillantást vetett a jövő képe felé, ami egyre ködösebbé, áttekinthetetlenebbé vált. Majd újból a múlt felé nézett, anyja áhított képe is egyre halványodott.

- Ne, még egy percet, kérem, hadd nézzem!

Az áttetsző fényalak figyelmeztetőem felemelte az ujját: Itt az idő!  - és eltűnt, mielőtt Piton szólhatott volna, ő meg zuhanni kezdett egyre gyorsabban és gyorsabban.

Iszonyú, hasogató fejfájást és hőséget érzett. Szomjúság gyötörte.

- Vizet – nyögte, és érezte, hogy valaki megnedvesíti ajkait.

- Csakhogy visszatértél, Severus fiam – hallott egy öreg, ismerős hangot.

Nagy sokára Piton rettenetes erőfeszítéssel megszólalt, olyan gyenge hangon, hogy még önmaga is meglepődött:

- Mi történt?

- Most már rendben leszel, fiam!

Piton újból a hang irányába fókuszált, és az öreg arcon ülő barázdák alatt ismerős vonások után kutatott.

Napok teltek el, amíg Piton annyira felerősödött, hogy újból meg bírt szólalni, ezúttal meg tudta fogni a bögrét, amit a vénséges füves banya a kezébe adott. Összeszorított fogakkal sikerült ajkához emelnie azt, és innia néhány kortyot. Amikor lenyelte újból éles fájdalmat érzett, de néhány perc múlva kitisztult a látása, és ismét az idős arcot kezdte fürkészni.

- Sunniva? Te vagy, dajka?

A behulló esti fény megvilágította a vén boszorkány barázdált arcát, és Piton most már bizonyos volt benne, hogy a régen halottnak hitt füves banya áll előtte. Elszaladt egy hét is az erdei házban, ahol a nyár ellenére hajnalanta ezüst dér csillogott, és az idő lépteit halk zöldes mohába süppedtek, mire Piton annyira megerősödött, hogy fel tudott ülni és gondolatait rendezve beszédbe elegyedett a vén nyanyával.

Élesen emlékezett rá, mi történt, csak azt nem bírta felfogni, hogyan került ide. Na meg egyáltalán, hogy élte túl azt a borzalmas harapást?

Sunniva füves gyógyításairól csodákat regéltek, és maga a bájitalmester is, amikor már képes volt rá, rácsodálkozott egy számára is ismeretlennek tűnő főzetre vagy kenetre.

- Nos -, szólt, amikor felhajtotta az erősítő főzetet -, most már megtudhatnám, mi is történt? Hogyhogy egyáltalán életben vagyok?

- A keresztfiam vagy, és ha életveszélyben vagy e kötésnek köszönhetőn, én rögtön értesülök róla. Úgy tűnik, most jött el ennek az ideje.

Piton a homlokához kapott.

- Várjunk csak, ezt nem tudom követni…

- Kezdjük előröl? Úgy érzed, végig tudod hallgatni?

- Hogyne, időnk az van – intett Piton. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megtudjak mindent. Keresztmama …

Sunniva odahúzott egy széket a fapadlós helyiségben a mágus ágya mellé, és mesélni kezdett.

… Valamikor nagyon sok évvel ezelőtt az erdőben bolyongtam, ritka füveket kerestem, tulajdonképpen egy ritka füvet, ami csak az évnek egy bizonyos szakában nyílik. Tudtam egy jó kis helyet, a cserfa alatt, ahol bőségesen termett. De amikor odaértem, legnagyobb meglepetésemre egy ismeretlen fiatal lány gyűjtötte be őket a kosarába.

Szóba elegyedtünk, mert nagyon meglepett, hogy valaki még tud ennek a ritka fűnek nemcsak a létezéséről, hanem a gyógyító erejéről is, és ez éppen egy fiatal lány. Olyan 15 éves forma volt, nagyon sovány, égő, fekete szemű teremtés, szépnek nem volt mondható, de csinos volt.

Régi, aranyvérű családból származott, és elmondásából megtudtam, hogy beteg édesanyjának készít egy különleges bájitalt, mert a Szt. Mungóban nem tudnak segíteni furcsa betegségén.

Nagyon megkedveltem, bár már akkoriban is magányos, bogaras öregasszony voltam, de ez az okos, elmagányosodott, okos lány a kedvemre való volt. Így kezdődött a barátságunk, ő volt Eileen Prince, az édesanyád.

Piton bólintott, sejtette. Ismerte anyja korai érdeklődését a bájitalok iránt.

Fényesen diplomázott, dolgozott a Szt. Mungónak füveket beszállító cégnél, aztán egyszer csak kezdett kimaradozni, majd váratlanul bejelentette, hogy férjhez megy. Bár ez meglepett, nem mutattam, mert csak annyit volt hajlandó elárulni jövendőbelijéről, hogy mugli. Aztán valahova messze költöztek, és sokáig nem hallottam róluk. Pedig hiányoztak nekem okos észrevételei, lényegretörő kérdései.

Majd egy napon megint eljött, de nagyon rossz bőrben volt, sápadt volt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Bár nem panaszkodott, láttam a megtört fényű szemén, hogy nem boldog. Gyermeket várt. Röviden beszélgettünk, feltett néhány kérdést, kérdésekről, amelyek rég foglalkoztatták. Búcsúzóul néhány erősítő főzetet adtam neki, a sajátjaimból.

Legközelebb már egy fiúcskát tartott a karjaiban, amikor visszatért.

Piton figyelmesen nézte, sejteni vélte a folytatást, szinte megelevenedett előtte a jelenet, amíg a vén banya beszélt:

A boszorkány felállt és néhány illatos füvet szórt a teáskannába, amiből lassan színes gőz szállt föl, tekeredett ide - oda a szobába, belengte az ágyon fekvő professzort és lassan képek jelentek meg, akár egy filmen.

A kisfiú nem ijedt meg, amikor Eileen felém nyújtotta, és én fölé hajoltam.

Ő kitárta felém a karját, és nagy fekete szemei csillogtak.

- Szép, egészséges gyermek!

- A druida beavatást kérném neki – Eileen sápadt arcában felizzott a szeme –tudom, hogy meg lehet csinálni, Sunniva! Mindent tudok róla, mindennek utánéztem.

Sunniva kissé elsápadt:

- Ez nagyon veszélyes lehet, a gyermekre nézve is.

- Segítened kell, Sunniva! Ha utoljára is! Valamit kell adnom a fiamnak, ha már egy ilyen … szerencsétlen, semmirekellő mugli apát választottam neki! Kérlek, kérlek! Így felruháznám a Szent Halhatatlanok erejével, azokéval, akiket a Nagy Tölgy alatt szenteltek fel.

Sunniva egy darabig nézte a fiatal boszorka izzó tekintetét, abban annyi bánat és könyörgés volt, hogy megesett rajta a szíve, és nem tudott nemet mondani. Tekintete a karon levő kis gyermekre siklott, ragyogó fekete szemeire.

- Biztos vagy benne, hogy varázsló lesz, lányom? Hiszen még annyira pici.

A fiatal nő arca fájdalmasan megrándult:

- Igen, én úgy érzem …

- A védelem csak akkor aktivizálódik, ha két mágikus egyén közt jön létre.

- Igen, de nem várhatok, a keresztség annál hatékonyabb és erősebb minél zsengébb korban kötik meg.

- Hát rendben – sóhajtott a vén boszorkány –,  ha ennyire elszántad magad.

Eileen éles pillantást vetett rá, a gyermeket egy földre terített bundára helyezte, kibontotta a pólyákból. A füves banya és a fiatal anya felemelték a mezítelen gyermeket és lábánál fogva belemerítették a zajló jeges patakba.

Majd a Bába, aki amolyan keresztanyjává vált, ölébe emelte az elkékült gyermeket és visszavitte a fakunyhóba, ahol a búbos kemence ontotta a meleget. Szárított, illatos füveket szórt a tűzbe, miközben félhangosan mormolni kezdte a szöveget, a felajánlásokat:

Jég nem árthat, tűz nem égethet,

Sem kígyó mérge. Sem ellenség tőre…

Ha baj, ártás, rontás érne,

Ha ellenség tőre támadna orvul rád,

Ez emberfeletti erővel felruház,

És bárhol is lennél,

Amíg lélek van bennem,

Nekem a segítségedre kell lennem.

Erdőn jár vala lebeke tárgy /tárgh'/
Béka vala ekéje, kígyó vala ostora
Szánt vala követ, vet vala kövecset
Parancsolok én tenéked, hogy
Amiként a kő nem gyökerezhetik és 
Nem levelezhetik, úgy te itten  baj, betegség ne növekedhessél, ne gyökerezhessél*