A Főnix Rendje


- Hogy érted azt, hogy elrepült? – rivallt Voldemort az amúgy is kocsonyaként remegő halálfalóira. Mikor meghallotta, hogy mi történt, nem akarta elhinni. Egyedül volt a nő, az erdő közepén és ezek a szerencsétlenek, mert nincs rájuk jobb szó, még így sem tudtak vele végezni.
- Ha úgy vesszük, nem is ő repült el – kezdte visszafogottan és alázatosan az egyik csuklyás, de ez sem számított. Ezzel csak még jobban kivívta ura haragját.
- Mi az ördögről beszélsz, te féleszű?! Akkor most repült vagy nem repült?!
- Igazából, repült, de nem ő… Inkább vitték.
- Vitték? – hőkölt hátra a Sötét Nagyúr és érezte, hogy nem sok választja el attól, hogy végezzen ezzel tehetetlen bandával. Ugyanakkor viszonylag gyorsan felmérte, ha megöli őket, soha nem fogja megtudni, mi történt, ezért inkább csak fenyegetésként, de elővette a pálcáját és halálfalóira emelte, aminek meg is lett a hatása; úgy elkezdtek reszketni, mint a nyárfalevél.
- Épp megakartuk ölni, ahogy parancsoltad, Uram, de akkor valami lecsapott az égből és… magával vitte – hadarta az egyik.
- És mi volt az?
- Nem tudjuk, csak annyit láttunk, hogy hatalmas volt és fekete.
- Fekete?!
- Maga volt az ördög – lehelte félelemmel vegyes áhítattal a férfi.
- Kétlem, vele jóban vagyok és ma este más elfoglaltsága volt – jegyezte meg gúnyosan Voldemort, de agya már vadul kattogott a titokzatos megmentő kilétén.
Ki lehet az? Ki lehet, akinek akkora tudás van a birtokában, hogy képes repülni. Eddig csak magáról tudott, de akkor ezek szerint van más is. Jobb lesz rá odafigyelni, mert veszélyes lehet. Meg kell találni mielőbb és végezni kell vele.

Perselus épp dupla bájitaltant tartotta a harmadéveseknek. A terem ajtaját nyitva hagyta, ismerve a csoport képességeit. Úgy döntött, jobb ha fenntart egy menekülő útvonalat baj esetére.
A diákok viszonylag csendben dolgoztak, ő pedig kifejlesztette azt a képességét, hogy képes frászban tartani egy osztályt a puszta jelenlétével is, nem szükséges ahhoz figyelnie rájuk.
Magában próbálta felidézni a tegnap éjszaka történteket és szerette volna kiűzni őket mihamarabb a fejéből. Egyrészt megkönnyebbült, hogy Lilynek nem esett semmi baja és végre fényderült az ő valódi kilétére is, még ha csak Dumbledore előtt is, másrészt viszont zavarta az a lehetőség, hogy talán valaki a halálfalók közül felismerte őt, hiába próbált olyan gyors lenni, amennyire csak lehetett, nem zárható ki teljesen ez az eshetőség sem. Akkor viszont nagy bajban van.
Már éppen kezdte volna belelovallni magát az általa elképzelt kínzásokba, mikor valamiért az ajtó felé tévedt a tekintete és látta, hogy egy vörös hajú nő ül kint a terem előtt.
- Folytassák! – adta ki az utasítást és két lépéssel a folyosón termett. – Lily, mi a baj?
- Perselus – nézett fel rá a boszorkány. – Már végeztél?
- Nem, de… neked nincs órád?
- Nincs… vagyis van, de…nem is tudom – rázta meg fejét a nő, Piton pedig behúzta a terem ajtaját maga mögött, majd mikor meggyőződött arról, hogy senki nincs a folyosón, leereszkedett Lily mellé a padra és várta, hogy ránézzen, ám ez nem történt meg. – Mi történt?
- Miért van az, ha bárki meglát, rögtön azt kérdezi tőlem, mi a baj vagy mi történt? – kérdezett vissza felháborodottan.
- Mert szeretnek és aggódnak érted.
- Meghalt a férjem, Perselus – nézett a férfire Lily. – De ez még nem jelenti azt, hogy úgy kell kezelni, mint egy gyereket.
- Jó, akkor másként kérdezem – adta meg magát a férfi, mikor végre el tudott szakadni a zöld szemektől. – Miért jöttél?
- Miattad.
- Miattam?
- Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Megmentetted az életem, megint. Tudom, hogy ezt elmondhattam volna szünetben is és… pont ezért nem akartalak zavarni és inkább idekint vártam…
- Black és Lupin az agyadra mennek, mi? – szakította félbe Piton a boszorkányt, aki sokat mondón megrázta a fejét.
- Túl jól ismersz – mosolyodott el Lily. – Megőrjítenek. Siriusban túlteng a bűntudat és állandóan a nyomomban van, Remus meg az övében és így ketten idegesítőek. Szükségem van egy helyre, ahol egyedül lehetek és egy normális emberre, akivel beszélhetek. Te mit gondolsz? – nézett ismét Perselusra a nő, ám a férfi gondolatban valahol egészen máshol járt. Nézte, ahogy Lily haján megcsillan a kis ablakokon beszűrődő nap fénye. Ahogy kezét tördeli és a szemében ott van az a pajkosság, ahogy meséli a… mit is?
- Gyönyörű vagy.
- Tessék? – kérdezett vissza a boszorkány meglepetten, Piton pedig legszívesebben szájzár-átkot bocsátott volna magára. Kicsúszott. Nem, inkább kihallatszott, hisz esze ágában sem volt hangosan kimondani.
Szedd össze magad, Perselus! – parancsolt magára. – Úgy bámulsz rá, mintha a legrémesebb dolgot látnád életedben. Találj ki valamit!
- Én csak…
Na ennél azért valamivel jobbat!
- Én csak azt akartam mondani, hogy sokkal jobban nézel ki, mint pár héttel ezelőtt. Kipihentnek tűnsz és… mintha kicsit fel is szedtél volna magadra.
Marha!
- Bár ez nem azt jelenti, hogy kövér lennél vagy hasonló – fűzte tovább a gondolatát zavartan hadarva a férfi, hogy mentse, ami menthető. – Mert nem vagy az… nagyon csinos vagy. Vagyis… így vagy jó, ahogy vagy és...
- Jól van, elég lesz, megértettem – állította le nevetve Lily a férfit, aki úgy érezte, hogy ennél lejjebb már nem tudna süllyedni. – Este találkozunk a Gyűlésen- állt fel Piton mellől, aki még mindig sápadtan nézett maga elé.
- Gyűlés?
A boszorkány nem válaszolt, csak lehajolt a férfi füléhez és belesúgta a választ a fülébe:
- Ma te is a Rend tagjává válasz.
Perselus megborzongott az édes hang hallatán. Érezte, ahogy az a kellemesen bizsergő érzés végigfut a testén, akár egy elektromos impulzus.
- Ja – bólintotta válaszként, de ez volt legértelmesebb gondolat, amit ki tudott préselni magából.
- Akkor este – intett búcsút a nő, Perselus pedig nézte, ahogy eltűnik a hosszú folyosón. Becsukta a szemét, hogy összeszedje minden erejét és rendezze a gondolatait, mielőtt visszatér a diákok közé.
Este. Milyen messze van még.

Dumbledore az irodájában ült és gondolkodott. Rendkívül kitartóan tette mindezt, a tegnapi események óta folyamatosan. Amit Perselus mesélt neki, az előző életéről, szinte hihetetlen volt, mégis úgy érezte, hinnie kell neki és ez már nem először történt vele.
Bolond volt, hiszen az első pillanattól kezdve sejthette volna, hogy ez a Piton, nem az a Piton, akit ő ismert. Tapasztaltabb volt, erősebb… Repült!
Ez volt az, amit nem tudott megemészteni. Hogy történhetett? Hogy tanulhatta meg Voldemorttól? Ezek szerint tényleg olyan különleges képességei voltak, mint azt sejtette már diákkorában. Na , persze, azt akkor is tudta, hogy a bájitalok és a sötét varázslatok iránti érdeklődése milyen hatalmas, de azért erre még ő sem számított.
Sok mindent leszűrhetett Perselus tegnap esti történetéből és bűntudata volt. Ez az ember őt szolgálta, a jó oldalt, ugyanakkor nem csak a jó ügyért, hanem, mert szeretett valakit, tiszta szívéből, akit úgy gondolta, ő gyilkolt meg.
És ő, Albus Dumbledore mit tett? Kihasználta. Nem hagyta, hogy a saját életét élje, pedig akkor talán minden másképp történt volna.
És most mi lesz? Hogyan tovább? Hiszen a vak is láthatja, hogy azzal, hogy Perselus visszatért, megváltozott minden. Amit eddig ő múltjaként ismert, az másoknak a jövő. Vagy talán mégsem? Hiszen abban a világban, ahonnan ő jött, Harry Potter a kiválasztott és nem Neville. Minden másként történt.
Vagy talán van, ami nem változott?

A Grimmauld tér 12. szám alatt, már nagy volt a sürgés forgás. Minden Rendtag tisztában volt vele, hogy ma új tagokat avatnak, ám hogy kiket, azt senki nem tudta. Illetve két új csatlakozóról tudtak. Egyikük egy fiatal auror volt, a másikuk pedig valami Mudungus, akiért senki nem tette volna tűzbe a kezét. Sőt, a konyhában tevékenykedő Molly Weasley észrevette, hogy egyes tárgyak megfogyatkoztak körülötte és az egyik merőkanalat bizony Mudungus kabátjának zsebében találta meg.
Lily, Harryvel, Remusszal és Siriusszal nem rég érkeztek, a kisfiút pedig felvitték az egyik szobába, ahol Bill és Charley Weasley figyeltek a gyerkőcökre, köztük öccsükre, Ronra és nem rég született kishúgukra Ginnyre, amíg a Rend gyűlése tartott.
- Mi baja Siriusnak? – kérdezte Lily Lupint, miközben a kissé ideges Blacket figyelte.
- Duzzog – érkezett a válasz. – Nem tetszik neki, hogy Perselus is a Rend tagjává válik. Nem bízik benne, tudod?- nézett jelentőségteljesen a nőre.
- De hát miért? Hiszen, bizonyította a hűségét és Dumbledore bízik benne.
- Nos, igen. De talán nem csak ez az egyetlen baja Tapmancsnak. James halála nagyon megrázta, ahogy mindnyájunkat, de köztük valami egészen különleges kapcsolat volt. Szinte már testvéri. És tegnap éjjel úgy tűnt, talán téged is elveszítünk. De hála Merlinnek, ez nem következett be.
- Igen, ott volt Perselus.
- Ez is bántja őt, tudod. Hogy ő nem tudott segíteni.
- De hát nem tehetett volna semmit! – ellenkezett kétségbeesetten Lily. – A legjobb lehetőséget választotta, amit csak lehetett és már mondtam neki, hogy nem haragszom!
- Ő önmagára haragszik, Lily. Az esküvőtök előtt megesküdött Jamesnek, ha vele bármi történik, ő majd vigyáz rád.
A nő nem szólt semmit. Nem is tudott volna. Annak a lehetősége, hogy James Siriusra bízta őt, végképp letaglózta. A férje egész idő alatt sejtette volna, hogy egyszer majd bekövetkezik a legrosszabb?
A gondolatra kirázta a hideg és folytatta volna még az eszmefuttatást, ha Dumbledore hangja nem zökkenti őt a gondolataiból.
- Kedves Barátaim! – szólt az idős mágus az egybegyűltekhez. – Mind tudjuk, miért vagyunk itt…
Lily tekintetével Perselust kereste, aki nem messze állt Dumbledore-tól. Látta, hogy a férfi is őt figyeli és küldött felé egy kedves mosolyt üdvözlésképpen, amit Piton viszonozott is. Néma párbeszéd kezdődött kettejük között. A nő a tekintetével kérdezte meg, hogy nem jön-e ide hozzá, mire a varázsló kicsit megrázta a fejét és tekintetében sajnálkozás ült. Úgy szeretett volna odamenni hozzá és minden percet Lilyvel tölteni, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Már így is éppen elég veszélyes volt a délutáni elszólása.
- A harmadik újdonsült tagunk pedig, Perselus Piton – hallotta meg saját nevét az igazgató szájából, mire felkapta a fejét és ugyanígy tettek rajta kívül még sokan a helyiségben.
- Perselus Piton? – hallatszott egy hang valahonnan a szobából. – Hiszen ő halálfaló!
- Többé már nem – vette át a szót ismét Dumbledore. – Nekem dolgozik. Én megbízom benne, tegyetek ti is így! – az idős mágus kinézett félhold alakú szemüvege mögül hallgatóságára, jelezvén, hogy a témát a maga részéről lezártnak tekinti. – Azt ajánlom, kezdjünk neki a ceremóniának! Kérem a három új tagot, álljanak ide mellém!
Megtörtént. Piton innentől kezdve nem mozdult, le sem vette szemét Lilyről, aki rejtélyesen mosolygott felé. Nézte, ahogy az első új tag előlép és az esketője felteszi az általa már oly jól ismert kérdéseket. Figyelte, ahogy az ezüst fénynyaláb előbukkan a semmiből, összefűzve az eskető, a tag és Dumbledore kezét.
Látta már ezerszer. Tapasztalata is. Azt is tudta, hogy őt Albus fogja felesketni. Miért lenne másként, mint az ő világában volt.
Azonban be kellett ismernie, neki is lehet még meglepetést okozni.
Mikor végre, utolsóként sorra került, látta, hogy Lily is kilép a sorfalból, egyenesen elé.
Ez nem lehet!
Döbbenten kapta tekintetét az igazgatóra, akinek a szemében, mintha valami cinkos fény csillant volna.
A vén öreg pernahajder! – gondolta magában Perselus, majd ismét a nőre nézett, aki türelmesen várt.
Perselus féltérdre ereszkedett, Lily pedig követte a példáját.
Kezébe csúsztatta apró, kecses kezeit, amitől a férfi számára a külvilág megszűnt létezni. Hallotta, ahogy minden zaj elhalkul körülötte és az őket körülvevő alakok körvonalai elsötétülnek. Csak ők ketten voltak. Senki más.
- Perselus Piton – hangzott fel Lily édesen csengő hangja. – Esküszöl, hogy hű maradsz a Főnix Rendjéhez életed végig?
- Esküszöm.
- Esküszöl, hogy teljes szívedből és a legjobb tudásod szerint szolgálod a Rendet?
- Esküszöm.
- Ígéred, hogy a Rend tagjait segíted, bajban és minden ártó rosszban?
- Ígérem.A Főnix Rendje


- Hogy érted azt, hogy elrepült? – rivallt Voldemort az amúgy is kocsonyaként remegő halálfalóira. Mikor meghallotta, hogy mi történt, nem akarta elhinni. Egyedül volt a nő, az erdő közepén és ezek a szerencsétlenek, mert nincs rájuk jobb szó, még így sem tudtak vele végezni.
- Ha úgy vesszük, nem is ő repült el – kezdte visszafogottan és alázatosan az egyik csuklyás, de ez sem számított. Ezzel csak még jobban kivívta ura haragját.
- Mi az ördögről beszélsz, te féleszű?! Akkor most repült vagy nem repült?!
- Igazából, repült, de nem ő… Inkább vitték.
- Vitték? – hőkölt hátra a Sötét Nagyúr és érezte, hogy nem sok választja el attól, hogy végezzen ezzel tehetetlen bandával. Ugyanakkor viszonylag gyorsan felmérte, ha megöli őket, soha nem fogja megtudni, mi történt, ezért inkább csak fenyegetésként, de elővette a pálcáját és halálfalóira emelte, aminek meg is lett a hatása; úgy elkezdtek reszketni, mint a nyárfalevél.
- Épp megakartuk ölni, ahogy parancsoltad, Uram, de akkor valami lecsapott az égből és… magával vitte – hadarta az egyik.
- És mi volt az?
- Nem tudjuk, csak annyit láttunk, hogy hatalmas volt és fekete.
- Fekete?!
- Maga volt az ördög – lehelte félelemmel vegyes áhítattal a férfi.
- Kétlem, vele jóban vagyok és ma este más elfoglaltsága volt – jegyezte meg gúnyosan Voldemort, de agya már vadul kattogott a titokzatos megmentő kilétén.
Ki lehet az? Ki lehet, akinek akkora tudás van a birtokában, hogy képes repülni. Eddig csak magáról tudott, de akkor ezek szerint van más is. Jobb lesz rá odafigyelni, mert veszélyes lehet. Meg kell találni mielőbb és végezni kell vele.

Perselus épp dupla bájitaltant tartotta a harmadéveseknek. A terem ajtaját nyitva hagyta, ismerve a csoport képességeit. Úgy döntött, jobb ha fenntart egy menekülő útvonalat baj esetére.
A diákok viszonylag csendben dolgoztak, ő pedig kifejlesztette azt a képességét, hogy képes frászban tartani egy osztályt a puszta jelenlétével is, nem szükséges ahhoz figyelnie rájuk.
Magában próbálta felidézni a tegnap éjszaka történteket és szerette volna kiűzni őket mihamarabb a fejéből. Egyrészt megkönnyebbült, hogy Lilynek nem esett semmi baja és végre fényderült az ő valódi kilétére is, még ha csak Dumbledore előtt is, másrészt viszont zavarta az a lehetőség, hogy talán valaki a halálfalók közül felismerte őt, hiába próbált olyan gyors lenni, amennyire csak lehetett, nem zárható ki teljesen ez az eshetőség sem. Akkor viszont nagy bajban van.
Már éppen kezdte volna belelovallni magát az általa elképzelt kínzásokba, mikor valamiért az ajtó felé tévedt a tekintete és látta, hogy egy vörös hajú nő ül kint a terem előtt.
- Folytassák! – adta ki az utasítást és két lépéssel a folyosón termett. – Lily, mi a baj?
- Perselus – nézett fel rá a boszorkány. – Már végeztél?
- Nem, de… neked nincs órád?
- Nincs… vagyis van, de…nem is tudom – rázta meg fejét a nő, Piton pedig behúzta a terem ajtaját maga mögött, majd mikor meggyőződött arról, hogy senki nincs a folyosón, leereszkedett Lily mellé a padra és várta, hogy ránézzen, ám ez nem történt meg. – Mi történt?
- Miért van az, ha bárki meglát, rögtön azt kérdezi tőlem, mi a baj vagy mi történt? – kérdezett vissza felháborodottan.
- Mert szeretnek és aggódnak érted.
- Meghalt a férjem, Perselus – nézett a férfire Lily. – De ez még nem jelenti azt, hogy úgy kell kezelni, mint egy gyereket.
- Jó, akkor másként kérdezem – adta meg magát a férfi, mikor végre el tudott szakadni a zöld szemektől. – Miért jöttél?
- Miattad.
- Miattam?
- Még meg sem köszöntem, amit értem tettél. Megmentetted az életem, megint. Tudom, hogy ezt elmondhattam volna szünetben is és… pont ezért nem akartalak zavarni és inkább idekint vártam…
- Black és Lupin az agyadra mennek, mi? – szakította félbe Piton a boszorkányt, aki sokat mondón megrázta a fejét.
- Túl jól ismersz – mosolyodott el Lily. – Megőrjítenek. Siriusban túlteng a bűntudat és állandóan a nyomomban van, Remus meg az övében és így ketten idegesítőek. Szükségem van egy helyre, ahol egyedül lehetek és egy normális emberre, akivel beszélhetek. Te mit gondolsz? – nézett ismét Perselusra a nő, ám a férfi gondolatban valahol egészen máshol járt. Nézte, ahogy Lily haján megcsillan a kis ablakokon beszűrődő nap fénye. Ahogy kezét tördeli és a szemében ott van az a pajkosság, ahogy meséli a… mit is?
- Gyönyörű vagy.
- Tessék? – kérdezett vissza a boszorkány meglepetten, Piton pedig legszívesebben szájzár-átkot bocsátott volna magára. Kicsúszott. Nem, inkább kihallatszott, hisz esze ágában sem volt hangosan kimondani.
Szedd össze magad, Perselus! – parancsolt magára. – Úgy bámulsz rá, mintha a legrémesebb dolgot látnád életedben. Találj ki valamit!
- Én csak…
Na ennél azért valamivel jobbat!
- Én csak azt akartam mondani, hogy sokkal jobban nézel ki, mint pár héttel ezelőtt. Kipihentnek tűnsz és… mintha kicsit fel is szedtél volna magadra.
Marha!
- Bár ez nem azt jelenti, hogy kövér lennél vagy hasonló – fűzte tovább a gondolatát zavartan hadarva a férfi, hogy mentse, ami menthető. – Mert nem vagy az… nagyon csinos vagy. Vagyis… így vagy jó, ahogy vagy és...
- Jól van, elég lesz, megértettem – állította le nevetve Lily a férfit, aki úgy érezte, hogy ennél lejjebb már nem tudna süllyedni. – Este találkozunk a Gyűlésen- állt fel Piton mellől, aki még mindig sápadtan nézett maga elé.
- Gyűlés?
A boszorkány nem válaszolt, csak lehajolt a férfi füléhez és belesúgta a választ a fülébe:
- Ma te is a Rend tagjává válasz.
Perselus megborzongott az édes hang hallatán. Érezte, ahogy az a kellemesen bizsergő érzés végigfut a testén, akár egy elektromos impulzus.
- Ja – bólintotta válaszként, de ez volt legértelmesebb gondolat, amit ki tudott préselni magából.
- Akkor este – intett búcsút a nő, Perselus pedig nézte, ahogy eltűnik a hosszú folyosón. Becsukta a szemét, hogy összeszedje minden erejét és rendezze a gondolatait, mielőtt visszatér a diákok közé.
Este. Milyen messze van még.

Dumbledore az irodájában ült és gondolkodott. Rendkívül kitartóan tette mindezt, a tegnapi események óta folyamatosan. Amit Perselus mesélt neki, az előző életéről, szinte hihetetlen volt, mégis úgy érezte, hinnie kell neki és ez már nem először történt vele.
Bolond volt, hiszen az első pillanattól kezdve sejthette volna, hogy ez a Piton, nem az a Piton, akit ő ismert. Tapasztaltabb volt, erősebb… Repült!
Ez volt az, amit nem tudott megemészteni. Hogy történhetett? Hogy tanulhatta meg Voldemorttól? Ezek szerint tényleg olyan különleges képességei voltak, mint azt sejtette már diákkorában. Na , persze, azt akkor is tudta, hogy a bájitalok és a sötét varázslatok iránti érdeklődése milyen hatalmas, de azért erre még ő sem számított.
Sok mindent leszűrhetett Perselus tegnap esti történetéből és bűntudata volt. Ez az ember őt szolgálta, a jó oldalt, ugyanakkor nem csak a jó ügyért, hanem, mert szeretett valakit, tiszta szívéből, akit úgy gondolta, ő gyilkolt meg.
És ő, Albus Dumbledore mit tett? Kihasználta. Nem hagyta, hogy a saját életét élje, pedig akkor talán minden másképp történt volna.
És most mi lesz? Hogyan tovább? Hiszen a vak is láthatja, hogy azzal, hogy Perselus visszatért, megváltozott minden. Amit eddig ő múltjaként ismert, az másoknak a jövő. Vagy talán mégsem? Hiszen abban a világban, ahonnan ő jött, Harry Potter a kiválasztott és nem Neville. Minden másként történt.
Vagy talán van, ami nem változott?

A Grimmauld tér 12. szám alatt, már nagy volt a sürgés forgás. Minden Rendtag tisztában volt vele, hogy ma új tagokat avatnak, ám hogy kiket, azt senki nem tudta. Illetve két új csatlakozóról tudtak. Egyikük egy fiatal auror volt, a másikuk pedig valami Mudungus, akiért senki nem tette volna tűzbe a kezét. Sőt, a konyhában tevékenykedő Molly Weasley észrevette, hogy egyes tárgyak megfogyatkoztak körülötte és az egyik merőkanalat bizony Mudungus kabátjának zsebében találta meg.
Lily, Harryvel, Remusszal és Siriusszal nem rég érkeztek, a kisfiút pedig felvitték az egyik szobába, ahol Bill és Charley Weasley figyeltek a gyerkőcökre, köztük öccsükre, Ronra és nem rég született kishúgukra Ginnyre, amíg a Rend gyűlése tartott.
- Mi baja Siriusnak? – kérdezte Lily Lupint, miközben a kissé ideges Blacket figyelte.
- Duzzog – érkezett a válasz. – Nem tetszik neki, hogy Perselus is a Rend tagjává válik. Nem bízik benne, tudod?- nézett jelentőségteljesen a nőre.
- De hát miért? Hiszen, bizonyította a hűségét és Dumbledore bízik benne.
- Nos, igen. De talán nem csak ez az egyetlen baja Tapmancsnak. James halála nagyon megrázta, ahogy mindnyájunkat, de köztük valami egészen különleges kapcsolat volt. Szinte már testvéri. És tegnap éjjel úgy tűnt, talán téged is elveszítünk. De hála Merlinnek, ez nem következett be.
- Igen, ott volt Perselus.
- Ez is bántja őt, tudod. Hogy ő nem tudott segíteni.
- De hát nem tehetett volna semmit! – ellenkezett kétségbeesetten Lily. – A legjobb lehetőséget választotta, amit csak lehetett és már mondtam neki, hogy nem haragszom!
- Ő önmagára haragszik, Lily. Az esküvőtök előtt megesküdött Jamesnek, ha vele bármi történik, ő majd vigyáz rád.
A nő nem szólt semmit. Nem is tudott volna. Annak a lehetősége, hogy James Siriusra bízta őt, végképp letaglózta. A férje egész idő alatt sejtette volna, hogy egyszer majd bekövetkezik a legrosszabb?
A gondolatra kirázta a hideg és folytatta volna még az eszmefuttatást, ha Dumbledore hangja nem zökkenti őt a gondolataiból.
- Kedves Barátaim! – szólt az idős mágus az egybegyűltekhez. – Mind tudjuk, miért vagyunk itt…
Lily tekintetével Perselust kereste, aki nem messze állt Dumbledore-tól. Látta, hogy a férfi is őt figyeli és küldött felé egy kedves mosolyt üdvözlésképpen, amit Piton viszonozott is. Néma párbeszéd kezdődött kettejük között. A nő a tekintetével kérdezte meg, hogy nem jön-e ide hozzá, mire a varázsló kicsit megrázta a fejét és tekintetében sajnálkozás ült. Úgy szeretett volna odamenni hozzá és minden percet Lilyvel tölteni, de tudta, hogy ez nem lehetséges. Már így is éppen elég veszélyes volt a délutáni elszólása.
- A harmadik újdonsült tagunk pedig, Perselus Piton – hallotta meg saját nevét az igazgató szájából, mire felkapta a fejét és ugyanígy tettek rajta kívül még sokan a helyiségben.
- Perselus Piton? – hallatszott egy hang valahonnan a szobából. – Hiszen ő halálfaló!
- Többé már nem – vette át a szót ismét Dumbledore. – Nekem dolgozik. Én megbízom benne, tegyetek ti is így! – az idős mágus kinézett félhold alakú szemüvege mögül hallgatóságára, jelezvén, hogy a témát a maga részéről lezártnak tekinti. – Azt ajánlom, kezdjünk neki a ceremóniának! Kérem a három új tagot, álljanak ide mellém!
Megtörtént. Piton innentől kezdve nem mozdult, le sem vette szemét Lilyről, aki rejtélyesen mosolygott felé. Nézte, ahogy az első új tag előlép és az esketője felteszi az általa már oly jól ismert kérdéseket. Figyelte, ahogy az ezüst fénynyaláb előbukkan a semmiből, összefűzve az eskető, a tag és Dumbledore kezét.
Látta már ezerszer. Tapasztalata is. Azt is tudta, hogy őt Albus fogja felesketni. Miért lenne másként, mint az ő világában volt.
Azonban be kellett ismernie, neki is lehet még meglepetést okozni.
Mikor végre, utolsóként sorra került, látta, hogy Lily is kilép a sorfalból, egyenesen elé.
Ez nem lehet!
Döbbenten kapta tekintetét az igazgatóra, akinek a szemében, mintha valami cinkos fény csillant volna.
A vén öreg pernahajder! – gondolta magában Perselus, majd ismét a nőre nézett, aki türelmesen várt.
Perselus féltérdre ereszkedett, Lily pedig követte a példáját.
Kezébe csúsztatta apró, kecses kezeit, amitől a férfi számára a külvilág megszűnt létezni. Hallotta, ahogy minden zaj elhalkul körülötte és az őket körülvevő alakok körvonalai elsötétülnek. Csak ők ketten voltak. Senki más.
- Perselus Piton – hangzott fel Lily édesen csengő hangja. – Esküszöl, hogy hű maradsz a Főnix Rendjéhez életed végig?
- Esküszöm.
- Esküszöl, hogy teljes szívedből és a legjobb tudásod szerint szolgálod a Rendet?
- Esküszöm.
- Ígéred, hogy a Rend tagjait segíted, bajban és minden ártó rosszban?
- Ígérem.
Csak arra volt ideje, hogy halványan elmosolyodjon és még látta, hogy Lily is így tesz, ám ekkor valami furcsa dolog történt. Az ezüst fénycsóva nem mind hármójuk kezére fonódott rá egyszerre, hanem először csak a fiatal férfiéra és a nőére, majd pár pillanattal később már az igazgatóéra is.
Láthatóan ez senki másnak nem tűnt fel hármójukon kívül.
A vörös hajú boszorkány kissé tanácstalanul nézett az idős mágusra, ám az figyelemre sem méltatta őket.
- Hölgyeim és uraim, íme a három új tagunk! – mutatta be őket mosolyogva a többieknek.
Hát ez az! – gondolta Perselus. – Most elérte, amit akart. De mégis, mi történt az imént?
Még akkor is ezen gondolkodott, mikor a Roxfortban volt ismét és saját ágyában feküdt. Mi történt?