Piton, amint szabadult az őrhelyéről, azonnal a Roxfortba ment és próbálta feldolgozni magában az eseményeket. Minden egyes perccel világosabbá vált számra, hogy mekkora marha, hogy Lilyt elengedte. Pont most, amikor a nő szinte könyörgött a barátságáért. Hiába volt halálosan fáradt, agya folyamatosan járt. Több oldalról is körüljárta a problémát és mindig megpróbálta meggyőzni magát, hogy ez volt a leghelyesebb, amit tehetett, de aztán felrémlettek előtte annak a bizonyos éjszakának a képei. Érzete Lily ajkait az ajkain, puha kezét a nyakán, hallotta halk sóhajait, amint a nevét suttogja és akkor megint belehasított a tudat, hogy nála szánalmasabb, önmarcangolóbb ember valószínűleg még nem született erre a bolygóra.
Dühödten pattant talpra a székéből, ahol eddig lustán kinyújtóztatott lábakkal ült. Tette mindezt azért, hogy újra vadul körözzön a szobájában, hátha képes magának megmagyarázni azt, amit tett.
Természetesen nem járt sikerrel. Valószínűleg önmaga lepődött volna meg a legjobban, ha ez megtörténik, mivel tudat alatt valószínűleg egyáltalán nem akart magyarázatot találni erre a helyzetre. Jó volt így. Kényelmes volt, hogy Lily ott volt mellette és nem tartozik neki semmivel és… Hogy az ördögbe lehet ennyire szenvedni egy nő miatt?
Nem is olyan régen még azt hitte, az, hogy Lily nincs mellette, az jár a legnagyobb kínokkal az életében. Hát nem. Az hogy itt van és nem akar tőle semmit. És tudja ezt. És ami a legszörnyűbb, hogy el is fogadja.
Holnap karácsony! – hasított belé a felismerés. Az első és egyben a legrosszabb karácsonya ebben az új életében.
Szeretett volna adni valamit Lilynek és már régebben elő is készítette a neki szánt ajándékot, de nagy valószínűséggel soha nem fogja átadni neki.
Soha.
Nem, ezt még egyszer nem engedheti meg magának. Ez az ajándék már évek óta ott lapult a fiókjában. Egészen pontosan karácsonyi ajándéknak szánta hatodév óta. Legyünk pontosak: ötödévben vette ugyanis, márciusban, és örült, hogy végre talált valamit a lánynak, így nem várt a nagy karácsonyi bevásárlásokig. Csakhogy soha nem volt alkalma rá, hogy átadja neki. Azóta is magánál hordta. Előző életében ez emlékeztette őt az elszalasztott lehetőségekre és persze Rá.
Hát köszöni szépen, ebből nem kér még egyszer! Átadja az ajándékát holnap és, bár Molly hívta, nem vesz részt az ünnepi vacsorán. Sőt, Lilyn kívül nem kell senkinek sem megtudnia, hogy ott járt, ő pedig, ha akarja, felfoghatja úgyis, mint egy búcsú ajándékot, amit tőle kap.
Miután sikerült meggyőznie magát, elégedetten ereszkedett vissza a kényelmes fotelba és pár pillanaton belül elnyomta a pihentető álom.

Lily éppen a fülbevalóját próbálta kiszabadítani Harry kezecskéi közül, akinek láthatóan nagyon tetszett a csillogó darab, amit anyukája még Jamestől kapott.
A nő egész nap a depresszió és a várakozás groteszk, kettős érzetével küzdött. Depressziós volt, hiszen ez az első karácsonya James nélkül. Ez elég nyomasztóan hatott rá, és előző éjjel álomba is sírta magát. Ugyanakkor, bármennyire is hadakozott ellene, ráragadt a Weasley család karácsonyi hangulata is és persze itt volt Harry is, aki az egész világot jelentette számára. Ő volt az egyetlen biztos pont az életében.
Sokat törte a fejét Perseluson is. Rémes dolgokat vágott a fejéhez és most visszagondolva, kulturáltabb hangnemben is megbeszélhették volna azt, ami kettejük között történt. Csoda, hogy a férfi nem fordított végleg hátat neki. Őszintén meglepte gyermekkori barátjának vallomása arról, hogyan érez iránta. Nem tagadta, meg is ijedt, de leginkább attól félt, hogy végleg elveszítette a férfi barátságát. Márpedig ez megtörtént.
- Nyem! – ellenkezett Harry vékonyka hangján, mikor Lily újabb akciót indított fülbevalója kiszabadítása végett.
- Drágám, légy jó és add vissza anyának – nézett rá kissé türelmetlenül a nő, ám még mindig mosolyt erőltetve az arcára.
- Nyem! – rázta meg a fejét a kisfiú.
- Harry, nem mondom még egyszer! – szólt rá szigorúan Lily.
- Add vissza anyukádnak! – csendült fel a boszorkány háta mögül egy bársonyosan csengő hang, ami normális körülmények között nyugtatólag hatott volna rá, de most a frász kerülgette.
Lily ijedten megperdült, talán még ugrott is egyet ijedtében, majd szembe találta magát a hang tulajdonosával.
- Perselus, az ég szerelmére! Hogyan…? – majd mikor a férfi az ablak felé sandított, rosszallóan nézett az éjfekete szempárba. – Miért nem tudsz te is ajtón át közlekedni, mint más, hétköznapi emberek? – azzal az ablakhoz lépett és becsukta azt, biztos, ami fix.
- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni! – szabadkozott a férfi.
- Nem számít. Örülök, hogy eljöttél és visszaszerezted nekem ezt - emelte a levegőbe diadalittasan a Harry kezeiből kiejtett fülbevalót. Lily a fésülködő asztalhoz lépett, hogy pótolja az imént említett hiányosságokat és a tükörből látta, hogy Perselus nem mozdul. – Baj van?
- Nem, nincs. Én csak… Azért jöttem, hogy Boldog Karácsonyt kívánjak és átadjam neked ezt – azzal átnyújtotta a nőnek a szépen becsomagolt ajándékot.
- Azt hittem, többé nem akarsz látni.
- Én ilyet nem mondtam. Vagy ha mégis, akkor hazudtam. Akkor most kell vagy nem? – nézett a kis dobozra a férfi.
- Különben odaadod másnak? – mosolygott a nő.
- Nem, csak elteszem más alaklomra – érkezett a flegma válasz. – Nos?
- Ne rontsd el a pillanatot, Perselus! – somolygott továbbra is Lily, miközben átvette az ajándékot. Azonban nem bontotta ki, hanem fésülködő asztalához lépett és az egyik fiókból elővett egy kisebb méretű dobozt. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem reménykedtem benne, hogy eljössz. Ez a tiéd.
Piton arcán őszinte döbbenet jelent meg, hogy Lily nem felejtette őt el.
- Mi az?
- Semmi csak… nem igen szoktam ajándékokat kapni.
- Bontsd ki!
- Előbb te! – bíztatta a férfi. Szerette volna látni, mit szól a nő az ajándékához. Figyelte, ahogy Harry odamászik anyukájához, az ölébe ül és együtt elkezdik szépen feltépni a csomagoló papírt, majd…
- Perselus! – Lily hangja most tényleg meglepettnek tűnt. – Ez az a zenélő doboz, amit ötödévben Roxmortsban mutattam neked? – a férfi bólintott. – Ha tudnád mennyit hajkurásztam,de már sehol nem volt. Hogy szerezted meg?
- Egyszerűen. Még aznap visszamentem érte – mosolygott elégedetten Piton, mikor Lily kinyitotta a dobozt és felcsendült a számukra jól ismert dallam. Mennyit dúdolta ezt a nő akkoriban. Perselus még most is emlékezett erre a melódiára, annyi év távlatából is.
- Köszönöm – mosolygott hálásan Lily. Egy pillanatra összekapcsolódott a tekintetük, de Perselus gyorsan elkapta a fejét. – Most te. Gyerünk, bontsd ki!
A férfi egyetlen mozdulattal feltépte a csomagoló papírt és kinyitotta a kis dobozkát.
- Nem nagy dolog. Én csináltam, még ötödévben. Csak egy karkötő, nincs benne semmi mágia – mosolygott Lily. – Leszámítva azt a fél üveg Felix Felicist, amiben megfürdettem.
- Gyönyörű, Lily! Köszönöm!
Perselus legszívesebben odalépett volna a nő elé és a karjaiba zárta volna, soha többé el nem eresztve őt. De tudta, hogy ez lehetetlen. Így csak nézte őt, megbűvölten, ahogy ismét a fésülködő szekrényéhez lép és óvatosan leteszi az ajándékát, majd hirtelen felé fordult.
- Ugye maradsz vacsorára?
- Nem hiszem – rázta meg a fejét a férfi.
- De hát miért nem? Olyan jó lenne! – nézett rá könyörgő szemekkel Lily.
- Nem lehet. Ez itt Black háza és mint tudod, nem vagyok itt szívesen látott vendég – Piton érezte, hogy nem a legjobb kifogást találta meg és a nő szája már válaszra is nyílt, hogy tiltakozzon, mikor kopogás hallatszott az ajtó másik végéből és Molly lépett be rajta.
- Nahát, Perselus! Nem is hallottam, hogy megérkeztél! Gyertek gyorsan, kész a vacsora! – szólt Mrs. Weasley ellentmondást nem tűrő hangon, majd eltűnt az ajtóban. A férfi Lily felé sandított, akinek a szemében cinkos fény csillant és az arcára kiült a diadalittas mosoly. Már nem volt visszaút.

A vacsora jó hangulatban telt, leszámítva Sirius szúrós pillantását, amit az asztalnál lövellt Piton felé, mikor az közvetlenül Lily mellett foglalt helyet. Perselus büszkén viselte az ajándékát, amit minden egyes fogás szedésénél kaján vigyorral az arcán dörgölt Black orra alá.
Étkezés után a gyereksereg átvonult Dumbledore-ral és a többiekkel a nappaliba, Perselus pedig úgy érezte, ideje mennie most, mikor senki sem látja. Már így is épp eleget volt boldog emberek közelében. Még a végén megszállja a karácsonyi – szellem vagy mi a szösz.
Mielőtt felvette volna kabátját még betekintett a nappaliba, ahol éppen az igazgató mesélt egy karácsonyi történetet. A gyerekek szájtátva hallgatták. Még az örökké izgő-mozgó ikrek is nyugodtan ültek a földön, Harry, Ron, Neville és a többi nagyobb Weasley gyerek társaságában.
- Készülsz valahová? - hallotta meg a suttogó hangot a háta mögül.
- Mennem kell, Lily.
- Ugyan hová?
- Dolgom van.
- Karácsony este?
- Te soha nem adod fel?- mosolyodott el gúnyosan a férfi.
- Nem – mosolygott vissza Lily, miközben Perselus elé lépett kigombolta a kabátját. – Nem engedlek el addig, míg nem látlak mosolyogni – erre Piton rávillantott egy vigyort, ami az adott helyzetben inkább vicsorgásnak hatott. – Szívből.
- Ugyan, Lily! Nem szoktam mosolyogni ok nélkül.
- Pedig jól áll, hidd el! Perselus – itt egy pillanatnyi szünetet tartott, majd mikor már ismét magán érezte a férfi figyelő tekintetét, folytatta. – Nagyon sokat jelent nekem, hogy itt vagy.
Nem hiszem, hogy többet, mint nekem az, hogy te itt vagy – gondolta a férfi, de nem mondta ki. Ehelyett inkább egy rendkívül fantázia dús „köszönöm” hagyta el a száját, amiért legszívesebben a fejét verte volna a falba. Amikor azonban ezzel is sikerült kivívnia Lily ragyogó mosolyát, már nem számított semmi.
A pillanat egészen egyszerűen tökéletes volt. Itt voltak együtt, ketten, egymás szemébe révedve és…
- Hogy az ördög vinné el! – sziszegte fojtott hangon a férfi, mikor a karjához kapott.
- Mi történt? – nézett rá aggódva Lily.
- Mennem kell. A Nagyúr hív.
- Karácsonykor?
- Nem hiszem, hogy a világ leigázása ünnepfüggő lenne – gombolta össze kabátját Perselus, majd az ajtóhoz lépett. – Kérlek, mondd meg Dumbledore-nak, hogy mi történt! – azzal már nyitotta is az ajtót, de visszafordult, mikor az édesen csengő hang a nevén szólította.
- Perselus… Vigyázz magadra!
Nem válaszolt, csak lágyan elmosolyodott, bólintott és becsukta maga mögött az ajtót