És egészen pontosan mit szeretne velünk megbeszélni, igazgató úr? – törte meg a csendet Sirius, mikor már mind összegyűltek a Grimmauld téri ház nappalijában és figyelmesen kémlelték mind a hárman Dumbledore arcát, hátha le tudnak olvasni róla valamit, ám az rezzenéstelen maradt.
- Hallottak már valaha a Geldon családról? – nézett rájuk kérdőn az idős mágus, mire mind megrázták a fejüket. – Az egyik legrégibb máguscsalád volt. Az Ön felmenői, Perselus – pillantott a fekete hajú férfire, akinek arcára most az egyértelmű döbbenet ült ki.
- Az enyémek? – kérdezett vissza Piton, majd megcsóválta a fejét. – Az ki van zárva. Vissza tudom vezetni a családomat, vagyis édesanyám családját egészen az 1700-as évekig és ott nincs szó semmiféle kapcsolatról.
- Az nem kizárt – bólintott Dumbledore. – Ugyanis ez a 600-as évekre nyúlik vissza.
- Úgy érti, az 1600-asra? – érdeklődött Black.
- Nem, Sirius. Úgy értem, a 600-as évekre – mosolyodott el az igazgató, mire szinte hallani lehetett a szobában tartózkodók ámulatában leeső állának koppanását a padlón.
- De hát, a Roxfort alapítása 1000 körül történt – kezdett volna érvelni Lily, de Albus félbeszakította.
- Előtte is volt élet a varázslók között, kedvesem.
- Na jó, de mi köze ennek az egésznek ahhoz, amiben összehívott minket? – tért magához a döbbenetből Perselus. Az elmúlt néhány másodpercben sok minden átfutott az agyán. Például az, hogy, hogy vajon az anyja tudott-e erről a kapcsolatról és ha igen, akkor miért nem említette neki? El akarta vajon titkolni előle vagy nem tartotta fontosnak? Leginkább ez utóbbi tűnt a legvalószínűbbnek, ugyanis jelen pillanatban ő maga sem érezte, hogy ettől az információtól több lenne, nagyobb emberré vált volna. Bár tény, hogy jó érzés lesz odadörgölni majd Black orra alá, hogy régebbre tudja visszavezetni a családját, mint Sirius.
- Soha nem gondolkodott még azon, hogy honnan ered az édesanyja neve, Perselus?
- Mármint a Prince? Nem. Ezek szerint kellett volna?
- A Prince jelentése herceg. Ez nem kerül be csak úgy egy varázsló nevébe.
- Mit akar ezzel mondani? – nézett rá gyanakodva a férfi, mintha félne attól, amit hallani fog. Az igazat megvallva, félt is, mert az igazgató szeméből valami olyasmit olvasott ki, amit önmaga sem akart elhinni. De mielőtt bármit is szólhatott volna, Sirius megelőzte.
- A varázslóknak nincsen hercegük. Ez egy demokratikus társadalom és mindig is az volt.
Piton felhorkant a „demokrácia” szóra. Még hogy demokrácia! Egy olyan közösségről van szó, ahol egy sötét varázsló próbál világuralomra törni úgy, hogy mindent és mindenkit eltapos maga körül. Azok pedig, akik mindezt meg akarják akadályozni, szintén nem válogatnak az eszközökben. Ez már rég nem demokrácia. Ez már háború!
- Azt hiszem, most téved, kedves Sirius – mosolygott rá elnézően Dumbledore. – A varázslóknak mindig is voltak irányítóik. Nevezzük őket akár igazgatónak, házvezetőnek, miniszternek vagy éppen hercegnek. A Geldon család pedig vezető volt. Méghozzá nem is akármilyen. Csakhogy egy puccs miatt elkergették őket. Megfosztva a családot minden vagyonától és birtokától, örök bujdosásra ítélve őket.
Egy pillanatra néma csend ereszkedett a szobára és ezzel együtt Perselus lelkére is. Hogy ő, Perselus Piton egy ilyen nagy múltú család leszármazottja legyen… Ez hihetetlen és egyben ijesztő is.
Érezte, ahogy egy puha kéz az ő keze után nyúl, úgy hogy senki ne láthassa. Perselus ráemelte a tekintetét Lilyre, aki kedvesen elmosolyodott.
Te jó ég, mennyire szerette ezt a nőt!
- Hallottak valaha a Halál ereklyéiről? – tette fel következő kérdését Dumbledore, mire újabb elutasító fejrázás volt a válasz. Piton úgy érezte, kicsit talán gyors az igazgató témaváltása. – És Bogar bárd meséiről?
- Ezt kellett volna elolvasnom – jegyezte Perselus halkan, mire az igazgató bólintott.
- Én sem hallottam még róla – érkezett a válasz Lilytől.
- Na ne hülyéskedjetek! – csattant fel Sirius ideges hangja. – Nem hallottatok még Bogar bárd meséiről? Hol az ördögben éltetek?
- Muglik között, Sirius – érkezett a boszorkány epés válasza. – Nem mindenki olyan szerencsés, hogy varázslók nevelik fel.
- Na és Piton? Az anyja boszorkány volt.
- Az apám viszont utált mindent, ami a mágiával kapcsolatos. Köztük minket is. Megtiltott minden varázslatot otthon.
- Ez egy mesekönyv.
- Pontosan. Black, apám régi cuccaiban jártam. Egyik napról a másikra éltünk. Nem hiszem, hogy lett volna pénzünk bármiféle könyvre.
Ez úgy tűnt, egy kicsit lecsillapította Siriust, aki durcásan visszasüppedt a kanapéra és olyan képet vágott, mint egy kisgyerek, akinek nem vették meg a játékot, amire vágyott.
Dumbledore pedig elmesélte a történetet a három fivérről, akik megszerezték a Haláltól az ereklyéket: a Feltámadás Kövét, a láthatatlanná tevő köpenyt és a Pálcák Urát.
Perselus és Lily figyelmesen hallgatták az idős mágus minden egyes szavát és talán mindketten megállapították magukban, hogy ennél lenyűgözőbb történetet még soha nem hallottak.
- De mi köze ennek az egészhez? – kérdezte tanácstalanul az eddig néma csendben ülő Lupin, aki ugyan ismerte a történetet, de még sokadszorra is érdekesnek találta.
- Az ereklyék segítségével legyőzhetjük Voldemortot – válaszolta Albus csendesen.
- De hát, ez csak egy legenda! – csattant fel türelmetlenül Black. Nagyon elege volt már az egészből, attól a pillanattól fogva, mikor kiderült, hogy Piton ki is valójában. Szóval, az elejétől kezdve. – Nem alapozhatunk egy mesére!
- És James köpenye? – szólalt meg csendesen Lily. – Az talán az egyik ereklye?
- Azt kell mondjam, hogy igen – érkezett a válasz. – Megvizsgáltam nem is olyan régen és… a válasz egyértelmű igen. Tökéletes láthatatlanságot biztosít a viselőjének. Nem holmi kacat. Valamit még tudniuk kell – nézett végig a társaságon az idős mágus. – Régen, mindhárom ereklye a Geldon család birtokában volt. Ha úgy tetszik, ezek voltak a koronázási jelvényeik.
- Akkor hogy kerültek máshoz?
- A legenda szerint, a száműzetés első hónapjaiban a család olyan nyomorban élt, hogy nem volt mit enniük. Az egyik gyermek beteg lett, az egykori herceg pedig egyezséget kötött a Halállal, hogy neki adja a jelvényeket, ha meghagyja a fia életét. Ez persze csak legenda – mosolyodott el az igazgató. – Ha a véleményemet kérdezik, a családot a vagyonnal együtt megfosztották az ereklyéktől is és szétszórták a szélrózsa minden irányába, hogy ne lehessen soha újra egyesíteni őket. Így kerülhetett előbb- utóbb a Peverell fivérek tulajdonába ez a három kincs. Mert a történet róluk szól, habár nagy valószínűséggel ők találták ki.
- Ha ilyen veszélyesek, miért kell egyesítenünk őket? – tette fel a mindnyájukat foglalkoztató kérdést Remus. – Miért nem maradhatnak ott, ahol vannak?
- Mert csak ezekkel lehet legyőzni Voldemortot.
- Nem lehet csak úgy megölni?
- Attól tartok nem.
- A horcruxok…. – suttogta maga elé Perselus. Emlékezett rá, hogy Dumbledore ugyan nem mondta ki abban a másik világban soha, de utalt rá, hogy Voldemort szétdarabolta a lelkét. Amikor Perselus rákérdezett és elmondta az elméletét az igazgató nem felelt konkrétan, de látta a szemében, hogy igaza van.
- Így van – bólintott az idős mágus. Nem kérdezte a fiatal férfit, honnan tud minderről, hiszen úgyis tudta.
- Mik azok a horcruxok? – kérdezett vissza Lily, Pitonra emelte zöld tekintetét.
- A Nagyúr feldarabolta a lelkét, a különböző lélekdarabkákat pedig különböző helyekre rejtette el. Voldemort mind addig elpusztíthatatlan, amíg ezeket a darabokat valaki meg nem semmisíti.
- Akkor tegyük azt! Kutassuk fel őket! – ajánlotta Sirius.
- Túl sok van belőlük – jegyezte meg Dumbledore. – És nem tudjuk, hol találjuk őket. Az időnk pedig fogytán. Voldemort előbb –utóbb rájön, hogy lehet feloldani ennek a háznak a védelmi rendszerét és akkor már nem lesz semmi, ami megvédje Longbottomékat. Még időben kell cselekednünk. Sokkal könnyebb felkutatni egy darab ereklyét, mint hat darab horcruxot.
- Egy darabot? De hát, nekünk három kell – szólalt meg csendesen Remus.
- A köpeny már megvan és a pálca, nos… a Pálcák Ura egészen véletlenül az én tulajdonomban van.
Ha hallani lehetett volna az állak újabb koppanását a padlón, egész biztosan sorozat lövésre emlékeztetette volna a kívülállókat.
- Magánál, de hát hogyan…?
- Ez most nem fontos – hárította el a kérdést az igazgató. – A legszebb az egészben, hogy tudom, hol van a harmadik ereklye.
- Honnan?
- Nyilván észrevették, hogy utóbbi időben sokat voltam távol. Kutattam ugyanis. Az egész egy véletlen műve volt – magyarázta lelkesen Dumbledore. Szeme úgy csillogott, mint egy gyermeké. – Igazából, a horcuxokat kerestem és az információ gyűjtő körutamon akadtam rá véletlenül a Gomold család gyűrűjére.
- Kicsodáéra? – kérdezett vissza Lily. Kicsit túl sok volt már az információ, amihez hozzájutottak.
- Voldemort anyjának családi ékszere – jegyezte meg Perselus, mint egy mellékesen. Valahogy senki nem kérdezte, honnan tudja azt, amit tud. Talán tényleg túl sok mindent kellet feldolgozniuk.
- A gyűrű a Gomold – házban van – jelentette ki Dumbledore, mintha egy szenzációt közölne. Gyakorlatilag az is volt. Csak a hallgatósága tudatáig még nem jutott el.
- És egy horcux. Bármi is legyen is az pontosan.
- Az Önök feladata annyi, hogy elhozzák a gyűrűt. Semmi több.
- Miért kellünk hozzá mind a négyen? – kérdezte Sirius. Hangjában most már nyoma sem volt a korábbi dühnek. Nyilván ő is próbálta feldolgozni a hallottakat.
- Hárman egészen biztosan kellenek hozzá. Nem tudhatjuk, hogy viselkedik egy horcrux.
- És ha elhoztuk, utána mi lesz? – vetette fel Lupin. – Ki fogja használni és egyesíteni az ereklyéket?
- Azt hiszem, ez nem is kérdés. Perselus – a nevezett döbbenten kapta a fejét az igazgató felé és a következő pillanatra már talpra is ugrott, elengedve Lily kezét, amit eddig tenyerében tartott.
- Tisztelettel, igazgató úr… megőrült? Én?!
- Maga a Geldonok utolsó sarja – bólintott Albus. – Csak maga tudja úgy egyesíteni az ereklyéket, hogy az ne okozzon kárt. Maga a varázslók hercege.