Kér(d)ések és válaszok


Az elkövetkezendő napokban Perselus Piton tudatosan kerülte az érintkezést embertársaival. Bár tény, hogy nem teljesen önszántából, ugyanis bármennyire is szeretett volna, Dumbledore nem engedte vissza tanítani. Azt mondta, túl veszélyes lenne, hiszen a mostani mardekárosok között is vannak olyanok, akiknek a rokonai, barátai, ismerősei halálfalók és félő, hogy nem tudnák tartani a szájukat és az első levélben megírnák haza, hogy az a férfi, aki elárulta a Sötét Nagyurat, visszatért a Roxfortba tanítani és ily módon szabad préda lenne.
Így hát Perselus egész nap a szobájában ücsörgött és érezte, ahogy egyre jobban elhatalmasodik rajta a melankólia. Főleg, miután gondolatai mindig egy irányba terelődtek.
Egy valamire nem volt hajlandó, bárhogy is kérte az igazgató; visszatérni a Grimmauldt térre. Túl fájdalmas lett volna együttlátni Lilyt és Jamest. Nem készült még fel rá.
Néha, mikor Dumbledore-ral beszélgettek és a mágus megjegyezte, hogy a nőnek esetleg szüksége lehet rá, mert hát mégis a legjobb barátjának tartja őt, ő keserűen úgy reagált, hogy már várja Lily és James felkérését, hogy ő lessen jövendő gyermekük keresztapja. Néha úgy érezte, Dumbledore nincs éppen a helyzet magaslatán. Mintha állandóan elfelejtené, hogy hogy is érez Lily iránt. Neki pedig nem volt kedve minden egyes alkalommal felvilágosítani az öreget, így inkább ráhagyta.
Egy nap pedig, mikor az igazgatónak sikerült magával rángatnia az Abszol útra, hogy vegyen magának egy új pálcát ahelyett, amit Piton elnyert tőle, gyanútlanul belesétált a csapdába.
A kiruccanás első állomása valóban Ollivander üzlete volt, ahol cirka két órát töltöttek el, nem mintha olyan nehéz lett volna új pálcát találni a mágusnak.
Beszélgettek. Folyamatosan.
Régi dolgokról, olyan embereket hoztak szóba, akikről Piton még soha nem hallott. A két idős ember láthatóan remekül elszórakozott és Perselus hiába kérte Dumbledore-t, hadd menjen el egy-két bájital alapanyagért, az mindig azt mondta neki, hogy felesleges, mert pár percen belül úgyis indulnak tovább.
Így történt, hogy az a pár perc igencsak megnyúlt és az indulás ideje Pitont a pult tetején ücsörögve találta. Felesleges idejét az előszedett varázspálcák kipróbálásával ütötte el, amik mind apró csillagokat szórtak a végükből. És bár nagy volt a kísértés, mégsem bocsátott sem Ollivanderre, sem pedig Dumbledore-ra szájzár átkot.
Mikor végre elindultak, annyira belemerült a gondolataiba, hogy mire észbekapott már a Grimmauld tér legfelső lépcsőfokán ácsorogtak.
A fiatal férfi annyira meglepődött, hogy már csak akkor tudott megszólalni, mikor a ház előszobájában álltak.
- Mit keresünk itt? – nézett az igazgatóra, aki a legnagyobb lelki nyugalommal felakasztotta kabátját a fogasra és ártatlan arccal nézett vissza rá.
- Ideje egy kicsit gyakorolnunk – válaszolta. – Már így is elég sok időt kihagyott. Egy összetört szív nem lehet akadálya a Nagyúr legyőzésének.
- És miért nem maradtunk a Roxfortban? Az is alkalmas lenne párbajra.
- Igaza van – kerekedtek az igazgató szemei, mintha valami hatalmas újdonságot mondott volna Piton. – Hogy erre nem gondoltam – azzal eltűnt a konyhaajtó mögött.
Perselus megrázta a fejét, mintha egy rémálomból ébredt volna, majd úgy gondolta, gyorsan lepályázik az alagsorba és ott várja meg Dumbledore-t, mielőtt még találkozik valakivel, akivel esetleg nem szeretne.
- Perselus!
Miért van az, hogy amikor nagy nehezen elhatározza, hogy nem fog Lilyvel találkozni, akkor bukkan fel?
Egy pillanatra megtorpant hát és szembefordult a nővel, aki mosolyogva a karjaiba vetette magát.
Piton egy pillanatig megkövülten állt, majd sután viszonozta a nő ölelését.
- Még meg sem köszöntem, hogy visszaadtad nekem őt - szólalt meg csendesen a nő, miközben smaragdzöld szemeit a fekete szempárba fúrta. – Annyira boldog vagyok! Köszönöm! – azzal ismét megölelte a férfit, aki szomorúan viszonozta az.

Sirius szigorúan ült a konyhában, az asztallapot mereven bámuló Jamesszel szemben. Fogalma sem volt arról, mi ütött barátjába. Az elmúlt napokban még boldognak tűnt. Rengeteget játszott Harryvel, úgy tűnt élvezi az élet minden percét. Aztán valami megváltozott. James már tegnap is nagyon furcsa volt. Csak ült, faarccal maga elé bámulva. Ha Sirius nem ismerte volna, azt hihette volna, nem boldog.
- Gyerünk Jimbo, találjunk ki valami izgiset! – bíztatta Black. – Azt hittem, taccsra tesszük Pitont! Be van rezelve, mert már napok óta nem járt erre. De most itt van, hallottad, mit mondott Dumbledore, mikor elment! Itt a nagy alkalom!
- Nincs kedvem – rázta meg fejét egykedvűen a szemüveges férfi.
- Mi a fene bajod van?! Ezüst tálcán kínálják fel neked az áldozatot és nem kéred? Beteg vagy? – nézett rá aggódva Sirius.
- Semmi bajom, csak egyszerűen felnőttem és kész! Tégy inkább te is így és ne nyaggasd Pitont! – azzal felállt az asztaltól és elhagyta a helyiséget.
Úgy döntött, megkeresi Lupint. Már úgyis régóta beszélni akart vele, de eddig még nem volt alkalma és lehetősége rá.
A lépcső tetején akadt rá, amint éppen Mollynak segített mumustalanítani az egyik ősrégi szekrényt, aminek lakója éjjelente igencsak nagy lármát csapott. Alig lehetett tőle aludni. Úgy tűnt, mostanra elégelték meg a ház ideiglenes lakói az állandó éjszakai szerenádot.
James felkínálta az asszonynak, hogy menjen csak nyugodtan a dolgára, majd ők elintézik Remusszal ezt a mumust.
Molly térült-fordult és el is tűnt a lépcső alján, karján legkisebb csemetéjével.
- Remus, miért érzem úgy, hogy te kerülsz engem? – tért a tárgyra a varázsló, majd megpróbálta kinyitni a szekrény ajtaját egy Alohomora- val, de az nem engedett.
- Nem kerüllek – válaszolta Lupin anélkül, hogy barátjára nézett volna. Az igazság azonban ettől nagyon távol állt. Egészen egyszerűen nem tartotta helyénvalónak, hogy James visszatért. Örült neki, persze! Hogyne örült volna, hiszen mégis csak a barátja, de talán ő volt az egyetlen, akinek feltűnt, hogy James sem érzi magát többé idevalónak. – Sajnálom, ha így látszik! – egy pillanatra elhallgatott, majd feltette az őt már napok óta foglalkoztató kérdést. – Nem vagy boldog itt, igaz?
A szemüveges férfi egy pillanatra felfüggesztette a szekrény ajtajának manuális kinyitását és döbbenten nézett barátjára. Először fel akart háborodni, ám rájött, felesleges titkolóznia.
- Látszik?
- Nem hiszem, hogy bárki is észrevette volna rajtam kívül. Mi történt?
- Nem tudom – rázta meg fejét James. – Hiszen, azok között vagyok, akik szeretnek és akiket szeretek. Itt van a gyönyörű feleségem, a kisfiam, a barátaim… mégis, valamiért üresnek érzem magam, itt belül. Nem érzem, hogy idetartoznék.
- Vissza akarsz menni?
- Próbáljuk feszítővassal – engedte el füle mellett Lupin kérdését a férfi és pálcájának egyetlen intésére a kezében termett a kért eszköz és nekiestek a bútordarab ajtajának kifeszítéséhez.
A zár felpattant, a mumus pedig kiszabadult és mivel pont James állt hozzá a legközelebb, felvette annak az alakját, amitől a legjobban tartott.
Remus látta, ahogy a mumus kettéválik és felveszi két ember alakját, akikben felismerte Lilyt és Pitont, amint szerelmesen ölelik egymást.
Lupin barátja elé lépett, aki láthatóan lebénult attól, amit látott.
- Commiculus!
A mumus erre felvette a telihold alakját, majd eltűnt.
A korán őszülő férfi döbbenten tekintett Jamesre.
- Van rá okom? – kérdezte a szemüveges varázsló csendesen, fejével az imént eltűnt jelenés irányába mutatva.
Remus nem válaszolt, csak szomorúan ránézett és bólintott.

Piton hatalmas puffanással ért földet a Grimmauld téri ház pincéjében. Már nem először a mai nap folyamán.
Sóhajtott egy nagyot és már újra talpon volt.
- Kezdjük újra, Perselus! – szólt Dumbledore, aki korát meghazudtoló fürgeséggel ugrott el a felé szálló átkok elől, bár tény, hogy Piton nem célzott éppen pontosan. – Már háromszor sikerült padlóra küldenem, ami nem is lenne nagy gond, ha nem alig tíz perce gyakorolnánk. Máshol járnak a gondolatai! Próbáljon koncentrálni, fiam! Voldemort nem fogja azt mondani, hogy kezdjük újra, ha esetleg a földre küldi magát.
Piton némán bólintott és próbált minden gondolatot kiűzni a fejéből, ami elterelheti a figyelmét. Eddig soha nem volt gondja a koncentrációs képességeivel, bár tény, hogy igencsak megnehezíti a helyzetét, ha az a nő, akit szeret, alig van tőle egy karnyújtásnyira, csak éppen nem az ő karnyújtására.
Nem, ő már Potterhez tartozik. Mindig is az övé volt és az övé is marad!
Megrázta a fejét, száműzte belőle zavaros gondolatait és megfogadta, nem hagyja, hogy fájdalma hátráltassa a munkáját. Soha többé!
Felemelte pálcáját és célzott.

James felkapta Harryt és megforgatta, majd feldobta a magasba. A gyermek láthatóan élvezte a dolgot, ugyanis édes kacajjal jutalmazta apját, aki egy hatalmas puszit nyomott kisfia arcára.
Lily az ajtóból nézte a kedves jelenetet és ekkor döbbent csak rá igazán, mennyire hiányzott neki James, az hogy újra együtt legyenek, mindhárman. Akár egy család.
A férfi észrevette feleségét, aki erre közelebb lépett hozzá.
- Még a végén hozzászokik – jegyezte meg Lily mosolyogva, miközben átvette férjétől Harryt és útjára a szobában, hadd játsszon.
- Beszélnünk kell – szólt komolyan a varázsló és határozott hangja megrémítette a nőt. – Gyere, üljünk le! – azzal az ágyhoz vezette feleségét és miután az leült mellé, megfogta a kezét. – Szeretném, ha tudnád, nagyon szeretlek benneteket. Mindkettőtöket.
- Mi a baj?
- El kell engedned, Lily! Hagyj visszamennem, kérlek! – nézett rá könyörgőn, majd folytatta mit sem törődve felesége heves, néma fejrázásban megnyilvánuló ellenkezésével. – Bármennyire is szeretlek titeket én már nem tartozom ide.
- Te mindig idetartoztál és mindig is hozzánk fogsz tartozni!
- Nem – rázta meg fejét James. – Mindig hozzátok tartozom majd, de… többé már nem ebbe a világba.
- Nem vagy boldog itt? – kérdezte a nő, miközben érezte, hogy szemét elhagyják az első könnycseppek. Akkor, mikor eldöntötte, hogy megkéri Perselust, hozza vissza Jamest, úgy tűnt, minden eshetőségre gondolt, mindent számításba vett. De arról, hogy férje ne lenne velük boldog, nem számított.
- Nem miattatok van. Csupán azért, mert nekem itt már nincs hely. Úgy döntöttem, beszélek Perselusszal, hogy küldjön vissza.
- Ne, James! Ne hagyj el, kérlek! – ölelte át férjét remegve. – Ne hagyj egyedül!
- Nem maradsz egyedül – jegyezte meg a férfi csendben. – Amellett, hogy folyamatosan vigyázok rátok, lesz itt még veled valaki, akinek legalább annyira fontos vagy és legalább annyira szeret téged, mint én. Jó ember, Lily! – nézett felesége zöld szemeibe szomorúan. – Ezt te is tudod. Vigyáz rátok! Talán sokkal jobban, mint én – itt tartott egy pillanatnyi szünetet, majd ismét feleségére nézett és folytatta. - Azt kívánom, hogy légy nagyon boldog!
- James, ne…
Lily már zokogott és hagyta, hogy férje szorosan magához húzza és belecsókoljon a vörös hajkoronába.
Mindketten úgy érezték, ez a válás talán most sokkal fájdalmasabb, mint mikor James meghalt. De a szívük mélyén mindketten tudták, még ha nem is akarták bevallani, hogy mindnyájuknak így lesz a legjobb.

James ugyan azt ígérte, csak reggel kéri meg Pitont, hogy küldje őt vissza, ám aztán meggondolta magát. Csendesen kikelt az ágyból, nehogy felébressze Lilyt, majd kisfia ágyához lépett.
Harry olyan békésen aludt, mintha nem is tudná, mi vár rájuk. Az apja ma éjjel elmegy.
A férfi csak nézte, nézte a gyermeket. Végigsimított rajta tekintetével és gondolatban adott neki egy hatalmas búcsú puszit, majd az ajtóhoz lépett és még visszafordult, hogy még egy utolsó pillantást vessen családjára, végül csendesen behúzta maga mögött az ajtót és útját az alagsor felé vette.
Tudta, hogy Piton még a házban van. Erős megérzés. Vagy inkább hatodik érzék?
Látta, hogy a pince ajtaja nyitva és Perselus épp a készülődik.
- Te is elmégy? – kérdezte csendesen, mire a fekete hajú férfi felé kapta tekintetét.
- Igen – válaszolta hidegen, miközben magára öltötte talárját, majd hirtelen visszafordult James felé. – Hogy érted, hogy én is?
- Szeretném, ha visszaküldenél, Perselus!
Piton egy pillanatig úgy nézett rá, mintha azt hinné viccel. Már éppen azon volt, hogy valami gúnyosat vág James Potter szeme közé a retúrjegyről meg a pénztártól való távozásról, de aztán meglátta a szemében a komolyságot és úgy döntött, inkább hagyja az egészet.
- Vissza akarsz menni?
- Igen – bólintott James komolyan.
- De miért? Hiszen mindened megvan, amiről mások csak álmodnak. Család, szép gyerek, gyönyörű feleség… Szükségük van rád! Vigyáznod kell rájuk!
- Majd te óvod őket helyettem is – jegyezte meg a szemüveges férfi szomorúan mosolyogva, majd mikor látta Perselus kérdő tekintetét, folytatta. – Tudom, hogy érzel iránta.
- Itt most nem erről van szó! Szeret téged, vele kell maradnod!
- Azt hiszed, hogy csak úgy lehet szeretni valakit, ha a közelében vagy? – mosolygott elnézően James. – Pont te, aki éveken át távolról szeretted őt? Még a halálból is képes voltál visszatérni érte! Mondtam, hogy mindent tudok – emelte fel hárítóan kezét a férfi. – A holtak előtt nincsenek titkok.
- Akkor sem…
- Mindnyájunknak így lesz a legjobb. Én szerelemből megyek el, te pedig szerelemből tértél vissza hozzá és maradsz is mellette. Én nem vagyok olyan bátor, hogy vissza tudjak jönni magamtól. Azért jöttem, mert te hívtál!
- Ő már tudja?
- Igen – bólintott James. – Nehezen, de elengedett. Azért most megyek, mert így talán nem olyan fájdalmas… Vigyázz rájuk! És tedd őt nagyon boldoggá! Szeret téged, csak még nincs tisztában az érzéseivel. Össze van zavarodva. Légy türelmes! – mosolyodott el keserűen Potter. Egy ideig csak egymás szemébe néztek, mintha egyikük sem tudná, hogyan tovább. – Tekerd meg azt a követ! – törte meg végül a csendet James, mire Piton a gyűrűje felé nyúlt és ellenkező irányba, mint pár nappal ezelőtt, megcsavarta a követ. Most nem volt fényesség, csak Potter egyre halványuló alakja, míg végül el nem tűnt teljesen és már csak a hangja hallatszott. - Köszönöm!
Majd végül rászakadt Perselusra a néma csend. Ki tudja, meddig állt ott egyedül. Percekig, órákig… Az idő nem volt fontos.
James Potter, akit eddig Piton csak egy zavaró körülménynek tartott, elég bátor volt ahhoz, hogy visszamenjen.
Úgy tűnt, a két férfinak eltérő fogalma volt a bátorságról.
- Perselus – hallotta meg az ajtó felől az ismerősen cseng hangot. Látta, ahogy Lily közelebb lép hozzá. – Elment igaz?
Bólintott és magához húzta a nőt, akinek szemeiből ismét záporoztak a könnycseppek. Megpróbálta megnyugtatni. Ringatta, akár egy babát. Simogatta a haját és ami a legfontosabb, hagyta, hogy kisírja magát. Még egyszer, utoljára.