Perselus csendben feküdt Lily mellett, szorosan átölelve őt, míg a nő fejét a mellkasán nyugtatta. Légzése egyenletessé vált. Elaludt.
Pitonnak most volt ideje először átgondolni a történteket. Persze a világ legboldogabb embere volt, hogy végre karjaiban tarthatja drága Lilyjét, de ugyanakkor félt attól, mi lesz, ha a nő felébred és ugyanúgy elszalad, mint akkor, azon a bizonyos éjszakán. Rájön, hogy hibázott és ismét eltűnik az életéből. Azt már nem élné túl.
A karcsú alak mozgolódni kezdett karjaiban.
- Szia! – nézett rá ragyogó mosollyal Lily, Perselus pedig a köszöntést egy lágy csókkal honorálta.
- Most megint elfutsz majd? – kérdezte a férfi a nő bájos arcát vizsgálva.
- Nem áll szándékomban – érkezett a válasz. – Tán mennem kéne? – nézett rá ártatlan szemekkel.
- Soha többé nem engedlek el – ölelte magához Perselus sorosan Lilyt, aki hagyta magát ismét elcsábítani, az éjszaka folyamán már sokadszor. Beleborzongott a férfi minden egyes érintésébe és olykor gyengéd, másszor szenvedélyes csókjaiba. Minden egyes pillanatot ki akartak élvezni és nem tudtak betelni egymással.
Hosszan elnyújtott és gyors szeretkezések váltották egymást, meglehetősen sűrű időközönként.
Most, hogy ismét egymás karjaiban feküdtek, teljesen kimerülten, Perselus Lily haját simogatta, ő pedig olyan ragyogóan mosolygott rá, mint eddig még soha.
- Tudod, mire gondoltam? – hallotta meg a férfi a nő hangját maga mellett.
- Nem, de majd elmondod.
- Hogy milyen jó lenne örökre így maradni. Ha nem lenne Voldemort, mint potenciális világuralomra törő diktátor.
Piton arca egy pillanatra elkomorult. Nem mondhatta Lilynek, hogy ha a Nagyúr nem élne, akkor valószínűleg ők sem lennének most együtt, így inkább csendben maradt és egy csókot nyomott a vörös hajzuhatagba.
- Ne gondolj most erre! – szólt csendesen.
- De muszáj – könyökölt fel a nő Perselus feje mellett. – Mert neked le kell őt győznöd, de a pálcád…
- Shhh – hallgattatta el Lilyt egy csókkal. – Hagyjuk Voldemortot – csók a homlokra. – Hagyjuk a világuralmat – csók az orra. A nő mosolyogva ereszkedett vissza a párnára. – Hagyjuk a holnapot. Csak veled akarok lenne ma éjjel – azzal arcát belefúrta a nő nyakába és egy cseppnyi ellenkezést sem tapasztalt.

- Hogy az ördög vinné el! – dühöngött Voldemort a Denem-ház egyik szobájában.
Nem sikerült megölnie Pitont meg a kis sárvérű barátnőjét, pedig ez lett volna az elsődleges cél ma éjjel!
Pedig mindent olyan zseniális kitervelt! Féregfarkot beküldte a Grimmauld téri házba. Különösebben nem okozott gondot ez a feladat, hiszen patkányként nem volt probléma beslisszolnia a lábak között az ajtón.
Az üzeneteket is el tudta küldeni. Még az a féleszű Black sem jött rá, mikor meglátta őt. Csak egy szimpla egérnek gondolta. Ami meglehetősen nagy fokú látáskárosodásra utal, hiszen a patkány jóval nagyobb, mint egy egér, de a részleteken nem akadt fel.
Amikor Féregfark egyik nap azzal a hírrel jelentkezett, hogy Perselus Piton ki is valójában és hogy a Varázslók hercege nem csak legenda, azonnal tudta, mi a teendő. Minél hamarabb kivonni Pitont a forgalomból és megszerezni a pálcát, ami állítólag legyőzhetetlen.
Dühe enyhülni látszott, mikor ránézett a kezében tartott, szépen megmunkált eszközre.
Az a bolond Piton inkább átadta neki, semhogy baja essék a kis sárvérű szukának! Nem baj, jobb ez így. Ezzel játszi könnyedséggel legyőzi majd őt és már semmi nem állhat az útjába.
Legyintett egyet a pálcával az ablakpárkányon ülő holló felé, ami élettelenül zuhant le a mélybe.

Mikor Lily felébredt, a nap már magasan járt az égen és sugarai az orrát csiklandozták. Boldogan nyújtózkodott egy nagyot és ekkor vette csak észre, hogy az ágy üres mellette. Kissé ijedten vágta ülő helyzetbe és már éppen pánikolni akart, mikor az ajtóban megjelent Perselus egy tálcával a kezében.
- Készülsz valahová? – kérdezte felhúzott szemöldökkel, mikor odalépett hozzá és letette a tálcát, amin rántotta és egy bögre gőzölgő tea kínozta a nő ízlelőbimbóit. Isteni illata volt mindennek!
- Honnan szedted? – kérdezte gyanakodva a férfit.
- Hogy-hogy honnan? Hát a szomszédból!
- A szomszédból?
- Az asztal meg volt terítve én pedig kilebegtettem egy tányért, rajta a reggelivel.
- Már azt hittem, ilyen házias vagy – mosolyodott el a boszorkány és a villa után nyúlt. – Mi lett volna, ha meglátnak?
- Egy tányér rántotta lebegett ki az ablakukon, nem hiszem, hogy velem foglalkoztak! Csak vicceltem – nyugtatta meg vigyorogva Lilyt. – Nem volt senki a konyhában, nyugodj meg! Vigyáztam.
A boszorkány elnézően elmosolyodott, majd nekilátott a reggelinek.
- Te nem eszel? – nézett vissza Perselusra kérdőn, de a féri csak megrázta a fejét.
- Nem vagyok éhes. Amíg a halálfalók közt éltem, a szervezetem hozzászokott a rendszertelen étkezésekhez. Volt, hogy napokig nem ettem semmit és nem hiányozott. Most sem hiányzik – tette hozzá, mikor látta, hogy Lily szólásra nyitja a száját. – Egyél csak! – mosolyodott el és egy apró csókot nyomott a nő szájára.
- Mondtam már, hogy szeretlek? – suttogta Lily kedvesen, mikor alig egy milliméterre eltávolodtak egymástól.
- Mintha előző éjjel többször is hangot adtál volna ennek az érzésednek. Hol halkan, hol hangosan – vigyorgott Perselus, majd arca egy pillanat alatt komollyá változott. – Bármit megtennék érted, Lily. Bármit.
- Csak annyit kérek, hogy szeress!
- Ezt kérned sem kell – csókolta meg szenvedélyesen a nőt és érezte, hogy annak apró kezei már félig begombolt ingénél matatnak, ami egy pillanat alatt lekerült róla. Az ezt követő események pedig háttérbe szorították a az imént még oly ínycsiklandónak ígérkező reggelit.

- Hogy érti, hogy még nem érkeztek meg? – tombolt Sirius az igazgató irodájában. Már hosszú óráknak tűnő percek óta álltak ott Remusszal, Frankkel és Alice-szel és várták társaik érkezését.
- Sirius, mi jöttünk korán – nyugtatta meg barátját Lupin. – Még Mollyék sincsenek itt.
- Csak én akadtam fel azon az apróságon, amit Dumbledore mondott, miszerint elvesztette őket szem elől? – nézett vissza Black szúrós tekintettel barátjára.
- De az is elhangzott, hogy jól vannak.
- Tényleg, - fordult vissza Sirius az igazgatóhoz – miért olyan biztos benne, hogy minden rendben?
- Ha nem lenne, akkor arról tudnánk – mutatott a mellette lévő jelenségre az idős mágus, ami éppen a Rendtagok tartózkodási helyét mutatta és Lily és Perselus arcképe alatt nem volt semmi felirat. – Nyilván azt történt, hogy támadás érte őket és egy biztos helyre menekültek. Perselus pedig levédte a rejtekhelyüket, hogy ne akadjanak a nyomukra.
- Akkor miért nem üzennek?
- Nem lehet, emlékszel – emlékeztette őt Frank csendesen.
- Még korán van. Délig kell ideérniük – szólt nyugodt hangon Dumbledore.
- És ha nem érnek ide?
- Ez esetben, ráérünk majd akkor aggódni – lépett az ablakhoz az idős varázsló és tekintetét a távolban magasodó hegyekre emelte.
Merre jártok? – suttogta maga elé úgy, hogy senki ne hallja rajta kívül.

A fekete hajú férfi éppen az utolsó gombot gombolta be az ingén és már hozzákezdett cipőfűzője bekötéséhez is, mikor érezte, ahogy két puha kar hátulról köré fonódik. Elmosolyodott és a tükörből látta, hogy a nő is így tesz.
- Igyekezzünk, mert elkésünk – szólt csendesen Perselus és hátrafordult, hogy lágy csókot leheljen az édes ajkakra.
- Elkészültem – válaszolta mosolyogva a nő és a férfi mellé lépett, aki megfogta a kezét, viszonozta a mosolyt, majd egy pillanattal később már a Roxfort határában voltak, ahonnan gyalog indultak a kastély felé.
Néha egymásra néztek, mint két gyermek. Szégyenlősen. Mosolyogva.
Túl szép volt, hogy igaz legyen!
Mikor az igazgató irodája elé értek, Piton kimondta a jelszót és a titkos lépcső feltárult előttük. Előreengedte a nőt, majd követte Dumbledore irodájába.
- Hála az Égnek! – termett előttük Sirius és aggódva Lilyre nézett. – Hol az ördögben jártatok?
A boszorkány egy pillanatig tanácstalanul nézett a mellette álló Perselusra, hogy most mi legyen, de a férfi irigylésre méltó nyugalommal szólalt meg.
- Megtámadtak minket. Még a Grimmauld téren.
- Úgy érti a házban? – szólalt meg csendesen Dumbledore, mire Piton bólintott. – De hogy jutottak be oda?
- Nem tudom. Talán nyitva maradt az ajtó, ami végül láttatni engedte a bejáratot – válaszolta anélkül, hogy Lupinra és Siriusra nézett volna. Nyilván nem szándékosan hagyták nyitva az ajtót!
- Nem sérültek meg, ugye?
- Nem. Viszont Voldemort elvette a pálcámat – folytatta csendesen Perselus és tudatosan kerülte az idős mágus tekintetét.
- Voldemort is ott volt? Miért?
- Úgy vettem ki a szavaiból, hogy tudja, ki vagyok.
- Honnan?
- Pettigrew-tól.
- Petertől?! – hördült fel egyszerre Lupin és Sirius, mire a férfi bólintott.
- Sokat gondolkodtam rajta, amíg rájöttem, hogy ő lehetett az a patkány, akit Black a minap látott az alagsorban.
- Az egy egér volt! – ellenkezett a varázsló. És bár elbizonytalanodott, mégis könnyebb volt a lelkének, ha ellentmondhatott Pitonnak, aki láthatóan ügyet sem vetett rá.
Dumbledore egy pillanatig elgondolkodva méregette Perselust, majd halkan megszólalt.
- A lényeg, hogy mind épségben ideértek. Most menjenek – fordult a többiekhez mosolyogva. – Pihenjenek, szórakozzanak! Lily, Harryt Mollynál találja, Már nagyon hiányzik neki, igyekezzen!
A nő boldogan elmosolyodott, a többiek pedig követték.
Piton is úgy gondolta, hogy utánuk megy, hogy kipihenhesse az éjszaka édes fáradalmait, de az igazgató hangja megállította.
- Perselus, maradjon kérem! Nagyon fontos dologról kell beszélnünk.