Perselus döbbenten nézett az előtte álló idős mágusra. Majd a döbbenet helyét átvette felismerés és a rémület.

- Vissza akar vinni? – kérdezte. – Nem teheti! – rázta meg a fejét.

- Hibáztam, fiam és ki kell javítanom.

- Nem, nem kell! Kérem, bármit megteszek, csak ne küldjön vissza! – könyörgött kétségbeesetten. – Bármire képes vagyok, csak hadd maradjak! – egy pillanatra elhallgatott, majd folytatta. – Akkor, amikor ideküldött, azt mondta, kapok még egy esélyt. Rendben, megkaptam és élni akarok a lehetőséggel! Boldog vagyok. Mindenem megvan, amiről az előző életemben csak ábrándozni mertem vagy még azt sem. Ez volt a cél, nem? Kérem… kérem én…

- Ebből elég, Perselus – intette csendre a néhai igazgató a férfit, aki szemmel láthatóan még folytatta volna, de most elhallgatott. – A hibákért vállalni kell a felelősséget. És én így is teszek. De nem azért jöttem, hogy visszaküldjem magát abba az időbe, ahová eredetileg akartam. Csupán … törlöm az előző életének emlékeit, amikre már nincsen szüksége vagy éppen hátráltatnák abban, hogy új éltet kezdjen és családot alapítson.

- Az összes emlékemet?

- Az előző éltéből, igen. Talán emlékezni akar élete végégig arra, hogy hogyan halt meg Lily? Hogy milyen tényezők játszottak szerepet a halálában? Hogy ki volt és kivé lett abban a másik világban? A megkeseredett emberre, aki hosszú éveken át kívánta a halált, csakhogy végre azzal lehessen, akit szeret? Ne aggódjon, fiam, minden, ami az előző életéből fontos ahhoz, hogy ezt a mostani megértse, meghagyom önnek. De semmi többet. Kitörlöm azt a maradék gyűlöletet is, ami Harry Potter iránt maradt önben, hogy ne hátráltassa további életében.

- És a képességeim?

- Azok az önéi, nem vehetem el őket. Felkészült, fiam?

Piton bólintott és reménykedett benne, hogy Dumbledore ezúttal nem hibázik.

- Még egy szóra – nézett Piton az igazgatóra. – Maga nem szokott hibázni, igaz? Tudta. Előre tudott mindent. Hogy ide fog visszaküldeni és hogy minden meg fog változni.

- Ebben csak reménykedtem – mosolygott az idős mágus. – Reméltem, ha egy kicsit felborítjuk az egyensúlyt, a dolgok megváltoznak. És így lett. Természetesen, nem akartam James Potter halálát, de neki ez volt a sorsa. Lilyé viszont nem. Ő élhetett volna abban a másik világban is. Hogy mondják a szerencsejátékosok? Kockáztattam. És nyertem!- nevetett fel, akár egy gyermek. – Van még kérdése, vagy kezdhetjük?

- Semmire nem fogok emlékezni, igaz? Erre a beszélgetésre sem.

- Nem.

- Dumbledore… az evilági… tud rólam mindent.

- Emiatt ne aggódjon! Intézkedem- szólt nyugtatóan az igazgató és a férfi tudta, hogy ezúttal nincs oka kétkedni benne.

- Vágjunk bele!

Piton látta, ahogy idős mágus közelebb lép hozzá és megérinti a homlokát. Ő becsukta a szemét és már csak zuhant, zuhant és zuhant a semmibe.


Perselus álmában érezte, ahogy puha ajkak az ő ajkait érintik. Hallotta az édesen csengő hangot, ami a nevén szólította és elmosolyodott.

- Te nem is alszol – ütötte játékosan oldalba Lily, mire szemei felpattantak és elnevette magát. – És én még szépen akartalak ébreszteni! Szégyelld magad! – azzal a nő tettetet sértődöttséggel összefűzte karjait és még akkor sem látszott megenyhülni, mikor a férfi már a vállát csókolta. – Most már könyöröghetsz, nem bocsátok meg! – szólt durcásan, de ahogy Perselus ajaki az övéhez közelítettek, elszállt minden korábbi elhatározása és viszonozta a csókot.

- Szeretlek.

- Én is szeretlek. Valamit akartál tegnap mondani – nézett fel rá Lily kérdő tekintettel, de csak újabb kérdő tekintetet kapott cserébe. – Azt mondtad fontos.

- Nem emlékszem – rázta meg fejét Piton. Tényleg nem jutott eszébe semmi a tegnap esti mondandójáról. Olyan volt, mintha valaki nagytakarítást végzett volna az agyában. – Biztos nem volt olyan lényeges.

- Te tudod – vonta meg vállát a nő és egy újabb csókban forrtak össze.


Nem sokkal reggeli után Perselust hívatta Dumbledore. Éppen kint sétáltak az udvaron Lilyvel és Harryvel, mikor az egyik házi manó jött a hírrel.

Piton tehát immáron már sokadszor lépkedett az igazgató irodája felé, hogy a jelszót kimondva és a lépcsősort megmászva bejusson a takaros dolgozószobába.

- Jó reggelt, fiam!- köszöntötte ő a mágus és hellyel kínálta, amit a fiatal férfi tisztelettel el is fogadott. – Tudja, miért hívattam?

- Nem.

- Az, ami tegnap történt Voldemrottal csoda számba megy, higgyen nekem! Gondolkodott már a jövőjén, Perselus?

- A jövőmön? Ki akar rúgni? – kérdezte komoly, sápadttá vált arccal.

- Kirúgni? Dehogy! Isten ments! – nézett vissza rá megrökönyödve az igazgató. – Ha rajtam múlna, egész hátra lévő életében biztos állása lenne a Roxfortban, sőt minden leszármazottjának is, fiam!

- Ez kedves, köszönöm.

- De sajnos nem rajtam múlik – jegyezte meg Albus komolyan. – Nem lehet egész életében bájitaltan tanár, fiam! Az nem karrier az ön korában!

Piton csendesen figyelt, hogy mire szeretne kilyukadni Dumbledore, aki annyira belelkesült, mintha egy kviddics csapat edzőjeként tartana lelkesítő beszédet.

- Nyilván rengeteg állásajánlatot fog kapni a Minisztériumtól, de én sem szeretnék lemaradni a sorban, úgyhogy ha megengedi, megadnám az alapárat, amit majd túl kell licitálni – folytatta a mágus és Perselus már éppen tiltakozni akart, hogy ő nem egy árverési tárgy, mikor is az igazgató folytatta. – Mint tudja, nekem nincsenek utódaim, fiam, így örökösöm sincsen. Van viszont hatalmas tudásom, amit szeretnék átadni annak, aki egyszer majd, reményeim szerint, követni fog engem a Roxfort élén.

- És azt szeretné, hogy segítsek megtalálni az utódját?

- Maga az, fiam.

- Hogy én?! – kérdezett vissza döbbenten a fiatal férfi és talán észre sem vette, hogy máris felugrott a helyéről. Azt azonban nem tudta volna megmondani, hogy mindez dühében vagy kellemes meglepetésében történt. – De hát én nem vagyok alkalmas arra, hogy igazgató legyek.

- Miért nem? Okos, bölcs, sokat tapasztalt…

- De én… én nem… Hogy tudnék elvezetni egy iskolát, amikor a saját életem is egy káosz.

- Volt – tette hozzá mosolyogva az idős mágus. - Nem tudom rémlik-e valami a tegnapi napból, de legyőzte Voldemortot, fiam – jegyzete meg Dumbledore. – Ez azért csak jelent valamit.

És valóban. Piton ugyan alig múlt el huszonkettő, mégis, a lelke mélyén tudta, hogy ha kéne, akár most is át tudná venni az igazgató posztját.

- Megértem, hogy ha esetleg megijedt a feladattól….

- Nem erről van szó – tiltakozott Perselus. – Csak… Tényleg úgy gondolja, hogy én… engem szeretne utódjának?

- Keresve sem találnék alkalmasabb embert erre a feladatra. Természetesen, nem most rögtön gondoltam. Ha igen mond, felkészítem mindenre, amire ezen a poszton számítania kell. De elfogadom, ha nemet mond…

- Nem, dehogy! Megtisztel, igazgató úr – mosolyodott el komolyan a fiatal férfi és elfogadta az igazgató felé nyújtott kezét.

- Nem is tartom fel tovább, Perselus. Menjen csak, végezze a dolgát!


Piton vigyorogva lépett ki a folyosóra és útja egyenesen Lily szobája felé vezetett. Már rég meg kellett volna tennie! Nagyon rég!

- Tudod mit, nem kell kopognod – köszöntötte a nő és egy hatalmas csókot nyomott kedvese szájára. – Mit akart Dumbledore?

- Felajánlott nekem egy állást – válaszolt Perselus és miközben elhaladt a földön játszó Harry mellett, megsimogatta a buksiját.

- Még egy állást? – nézett fel rá Lily, miközben a papírokat pakolta íróasztalán. – Nem lesz sok egy kicsit a kettő?

- Nem, mert le kell adnom a tanítást, ha igazgató leszek.

- Ez jó megoldás, mert így egy kicsit tényleg sok lenne – válaszolta szórakozottan a nő, de mikor eljutott a tudatáig, hogy mit is mondott az imént a férfi, máris a nyakába ugrott. – Igazgató?! Gratulálok! – kiáltott fel ragyogó mosollyal, majd komolyra váltott. – Ugye elvállalod?

- Igent mondtam, ha jól emlékszem.

- Ó, az én amnéziás hercegem – kacagott fel a boszorkány édesen. – Remek igazgató lesz belőled, ebben biztos vagyok.

- Köszönöm, drágám – csókolta meg mosolyogva a férfi. – Mit csinálsz? – nézett a kissé kupis íróasztalra, ahol az imént a nő pakolt.

- Csak az óráimat készítem elő – válaszolta savanyú képpel Lily és kibontakozott Piton öleléséből, hogy visszatérjen a vázlatok fölé, de a varázsló még időben visszahúzta magához.

- Tudod, fantasztikus nő vagy, Lily – nézett mélyen a smaragdzöld szemekbe, amik várakozón tekintettek vissza rá és ő folytatta – Keményen dolgozol, neveled Harryt, hozzám jössz feleségül…

- Hát igen, néha nem könnyű, de…

Perselus látta, hogy Lily szeme elkerekedik a döbbenettől, száját szólásra nyitja, de egy kanyi hang nem sok, annyi sem jön ki rajta.

- Mit mondtál? – kérdezte végül halkan.

- Mikor? – nézett rá ártatlan szemekkel Piton, mintha fogalma sem lenne arról, mit mondott.

- Az előbb azt mondtad, hogy keményen dolgozom, nevelem Harryt és…?

- Ó, az! – vigyorodott el a férfi, majd befejezte a nő elkezdett mondatát. - … és hozzám jössz feleségül.

- Akkor ez most…? – Lily még mindig nem tudott egy épkézláb mondatot sem kinyögni és Perselus már úgy érezte, talán hibát követett el, talán túl korai volt még.

- Attól tartok, igen – jegyezte meg kissé félve a varázsló.

- Istenem, Perselus… Igen! Igen! Igengigenigen! – azzal olyan lendülettel csókolta meg kedvesét, hogy kis híján a földre csücsültek mindketten. Megpecsételték a jövőjüket és beteljesítették Sorsukat.