6.

A hét készülődéssel telt a Szutykos Ártányban. Sirius a napi munkája mellett segített a cselédségnek is. Mivel kevés férfi volt a háznál, hajnalban és este még böllérkednie is kellett. Tyúkokat, kacsákat, pulykákat vágott, három disznót is leölt,ezeket Mursa hosszan siratta.

A konyhában sürgölődött a szakács, az asszonyok a baromfit pucolták. A cselédek agyonhajszoltan vánszorogtak, esténként hullafáradtan dőltek az ágyukba.

Gyűlölte az egészet, a második nap után nem is gondolkozott, eltemette mélyre magában az igazi Siriust és csak tette a dolgát. Mursa kutyái folyton körülötte sürgölődtek, egy kivételével. Vitéz, az öreg farkasölő, mindig Mavra nyomában járt, mintha a testőre lenne. Csak az ő kezéből fogadott el ennivalót, csak őt imádta. Ha a lány közelében volt szelíd volt, mint a kezes bárány. Ha nem, hamis lett, alattomos, láncon kellett tartani.

Sirius, ahogy nézte a lányt és a mögötte ügető vérebet, arra gondolt, hogy Mavrának fölötte is hatalma van. vajon milyen varázslattal tudja megszelídíteni az ilyen mogorva kutyákat?

Vértől iszamlós kezekkel ment este kúthoz mosakodni, folyton az járt a fejében, mire készülhet Mursa, kik lesznek a vendégei? És kiről beszélhettek Szirkával? Talán valami haramiát akarnak kézre keríteni? Levetette az ingét és mosakodni kezdett. De mire ez a nagy készülődés? Olyan, mintha lakodalomra készülnének, nem pedig vendégek fogadására.

Megérezte, hogy valaki nézi, hátrafordult. Mavra állt ott, mellette a kutya ült, bizalmatlanul méregetve őt. Most kék ruha volt a lányon, és ő hirtelen arra gondolt, hogy most jobban örült volna Szirkának, de ez a gondolat egy pillanat alatt elenyészett, ahogy Mavra közelebb lépett.

- Segítek lemosni a hátadat!- szólt és dörzsölni kezdte egy ronggyal.

Mintha kínozni akarná.

Vitéz dühösen, féltékenyen morgott, őt elkábította a lány tiszta illata, az érintését annyira kívánta, hogy az már fájt.

- Majd kimosom az inged… - folytatta suttogva.

Sirius nem bírta tovább, hátrafordult és elkapta derekát. A lány meglepődött, de nem akart menekülni, a szemébe nézett és közelebb bújt hozzá, hetyke mellei a mellkasához súrlódtak. Kényszert érzett, hogy most rögtön ledöntse a fűre, lerángassa a ruhájá és magáévá tegye…

- Most nem lehet, várnunk kell péntekig… Apám megláthat minket! - suttogta Mavra riadtan és kibújt az öleléséből, majd felkapta az inget és elsietett. A kutya tétovázva, vissza- visszanézve követte, mint aki nem tudja imádottja lépteit kövesse inkább, vagy riválisa torkát harapja el.

Ő buzgón locsolta a hideg vizet, hogy lehűtse magát, de tomboló vágyát ez alig lohasztotta.

Az elkövetkező napokban nem látta Mavrát, legalábbis nappal.

Éjjel vad, lidérces álmokat álmodott róla – nem is számított másra. Pedig annyit ivott a maró szagú pálinkából, amennyit csak bírt, hátha az elkábítja. de álmai csak zavarosabbak lettek, nem szabadult meg tőlük.

Tűz, égő házak, az egyikből Mavra sikolyát hallja, berohan érte, alig él, mire kihozza. A lány lassan magához tér, felnyitja a szemét, arcából Adelinda sötét szemei tekintenek rá…

Vérben úszik minden és ő szobák során támolyog végig, mindenki halott,és az ő kezei véresek…

Mavrával szerelmeskedik és Adelina nézi őket kárörvendő mosollyal, ahogy Mavrába hatol a lány feje - mintha csak egy játékbaba lenne – elgurul. a földön gördülve az arca már Szirkáé, mosolyog rá, végül saját ábrázatát látja a porban. A lány teste még mindig vonaglik alatta, mint a levágott fejű pulykáé, amit délután ölt le…

Verítékben fürödve ébredt, öklendezve az undortól, igyekezett nem gondolni az álmokra, amiket látott. Az istállóba ment, fogott néhány patkányt és az erdőbe indult, Csikócsőrhöz. Amikor elég messze volt már a völgytől hívni kezdte a hipogriffet és az megjelent. A patkányokért ugyan nem lelkesedett, de végül elfogadta az ajándékot. Aztán Sirius felkapott Csikócsőr hátára és repültek egészen a tengerig. Az arcát a szélnek feszítette és végre szabadnak érezte magát…

A következő éjjel hiába próbált menekülni a rémálmok, mint acsarkodó kopók hajszolták,a nyomában voltak. Belémartak, nem engedték. Az ital nem segített, ébren maradni nem tudott. Kétségbeesésében végül Adelindát hívta… a boszorkány hamarosan megjelent, halvány alakja lassan nyert körvonalat. Valamiért fájdalmas volt az arcába néznie, nem tudott szabadulni az érzéstől, hogy valaha álltak már így egymással szemben.

- Miért kínzol? Miért nem engedsz el végre?

A boszorkány nem válaszolt, csak bámult szótlanul. Körülöttük lángolt a ház, a tűz elemésztette, roskadoztak a falak, de ő nem törődött ezzel.

- Emlékszel, Sirius? - kérdezte Adelinda.

Mintha egy eltorzult arc derengett volna fel előtte és egy iszonyatos ordítás visszhangzott volna a fülében. De a szavakat nem értette…

- Engedj el! – kérte a boszorkányra nézve.

- Nem, - rázta meg az a fejét – lehetetlent kérsz! Apám átkát nem tudom feloldani… - a lány szeméből folytak a könnyek és a lángok rőt fényében, mint megannyi vércsepp hullottak a padlóra. - Ne kényszeríts Sirius! - kérte Adelinda – Fuss, menekülj, amíg még lehet!

Közelebb lépett hozzá:

- Mi elől és hová?- maga sem értette, miért teszi, de megsimogatta lány arcát.

Olyan ismerősnek tűnt minden, ez a hely, ahogy itt állnak még a szavak is, amiket egymásnak mondanak. Lehajolt és a szemébe nézett, aztán lassan, óvatosan megcsókolta. Olyan érzés volt, mint amikor csikócsőr hátán az eget szelte. Magasan volt, a tér kitágult, alatta apróvá zsugorodott minden, hatalmasnak érezte magát, szabadnak… és akkor leszakadt a tető.